A cikkben tárgyalt modellek képesek tükrözni a valóság bizonyos összefüggéseit. Mindenekelőtt logikusan (ha nem is reálisan) leírják a kamatlábak hatását az optimális fogyasztási pályára, és az optimális fogyasztási pálya hatását a kamatlábakra. E modellek segítségével meg lehet ragadni a különböző egyensúlyi helyzeteket (aranyszabály- és kiegyensúlyozott állapot), és meg lehet feleltetni őket a különféle stacionárius nyugdíjrendszereknek (felosztó-kirovó és tőkésített rendszer).

Ugyanakkor e modellek túlzott önbizalmat adnak alkalmazóiknak a valóság átformálásához [például World Bank (1994)]. Ezekben az elemzésekben sokszor elsikkadnak olyan fontos tények, amelyeket az utca embere is ismer. Távirati stílusban felsorolunk egy sor elhanyagolt tényt.

1. Nagyon gyakori, hogy a fogyasztó nem tud hitelt fölvenni, illetve, hogy a hitelkamatláb irreálisan magas: hitelkorlát . Ilyenkor a fogyasztó mindig minden jövedelmét elkölti.

2. Nem elhanyagolható az a jelenség, amikor a fogyasztó nagyon bizonytalan életpálya-jövedelmében. Ha kellően óvatos, akkor sokkal kevesebbet fogyaszt, mint amit az elmélet sugall: ez az úgynevezett biztonsági megtakarítás . (Érdekes módon a két jelenséget – tudniillik a hitelkorlátot és a biztonsági megtakarítást – elég nehéz megkülönböztetni egymástól.)

3. Az emberi élet hossza is egyénileg nagyon bizonytalan, és ennek biztosítása magánkeretekben nagyon költséges lehet [ Diamond (1997), Simonovits (2000 b )]. Még ha a felosztó-kirovó rendszer belső megtérülési rátája kisebb is, mint a tőkésítetté, kockázata mindenképpen jóval kisebbnek tűnik, mint vetélytársáé.

4. Ha a magánnyugdíj-befektetéseket az egyének jelzáloghitelek ből fedezik (lásd az Egyesült Államokat), akkor a nyugdíjrendszer magánosítása nem járul hozzá a megtakarítások növeléséhez [ Vittas (1997)].

5. A felosztó-kirovó rendszer bírálói azt állítják, hogy a rendszer éppen azért igazságtalan, mert nem veszi figyelembe, hogy a gazdag emberek statisztikusan tovább élnek , mint a szegények, tehát összességében több nyugdíjat kapnak, mint amennyi járna nekik. (Valószínűleg ugyanez igaz a magán-életjáradék esetében is.) Hasonló „igazságtalanságot” okoz, hogy a nők rövidebb ideig fizetnek tb-hozzájárulást és hosszabb ideig kapnak nyugdíjat, de ezt etikai meggondolások miatt vállalja a társadalom.

6. A racionális várakozások alkalmazásakor fel kellett tennünk, hogy előre ismert a végállapot . De hát hihető-e, elfogadható-e a feltevés? Nem inkább a racionális várakozásoktól kellene lemondanunk, s beérni a naiv vagy más egyszerű várakozással?

7. A legtöbb elméleti modell alkotója nem bajlódik a sok korosztályos modellel, egyszerűen felteszi, hogy két nemzedék, helyesebben korosztály él együtt. (Angolban a generation egyaránt jelent nemzedéket és korosztályt, emiatt a redukció talán fel sem tűnik!) Ebben a kényszerzubbonyban azonosnak veszik a munkában és a nyugdíjban töltött időszak hosszát, kizárják a nulla kezdő- és zárókereseteket, s ennek következtében speciális stabilitási feltételeket kapnak [ Gale (1973) I. rész] stb. A helyesen kalibrált, sok korosztályos modellben viszont ezek az eredmények érvénytelenné válnak [ Molnár–Simonovits (1996)].

8. A legtöbb modell stacionárius világot feltételez, márpedig mind a demográfiai (termékenységi és halálozási fajlagosok stb.), mind a gazdasági paraméterek (növekedési ütem, kamatláb stb.) rövid és hosszú távon jelentősen változnak. Augusztinovics (2000) különösen nyomatékosan mutatja be a stacionárius elmélet és a nem stacionárius valóság közti szakadékot.

9. A legtöbb vizsgálat feltételezi, hogy az egyének nulla örökséget hagynak utódaikra. Modigliani ezt a feltevést büszkén vállalja, de az életciklus-elmélet bírálói [ Kotlikoff–Summers (1981)] elutasítják.

Összegezve: ahhoz, hogy alkalmazhassuk őket, sok irányba kell továbbfejleszteni e modelleket. Lazítani kell a racionalitáson (mind az optimalizálás, mind a racionális várakozás esetében), és nagyobb figyelmet kell fordítani a paraméterértékek választására. S mindenekelőtt tudatában kell lennünk annak, hogy a modellek nem azonosak a valósággal, csak tájékozódásul szolgálnak. Akárcsak egy rossz térkép, egy rossz modell is könnyen félrevezethet bennünket.