Eddig két olyan rendszert hasonlítottunk össze, amelyik az idők kezdetétől fogva saját szabálya szerint működött. Ha azonban az 1998-as magyar nyugdíjreformra gondolunk, akkor egy adott rendszerről egy adott időszakban kell áttérni egy másik rendszerre, esetünkben a tiszta felosztó-kirovó rendszerről a vegyes rendszerre.

Kérdés: hogyan lehet egy ilyen áttérést modellezni. A szakmában uralkodó nézetek szerint [például Kotlikoff (1996)] a racionális várakozások alapján le kell írni, hogyan lehet optimálisan áttérni egyik rendszer állandósult állapotából a másikba. A számítások ma már személyi számítógépen is elvégezhetők, és a feltevéseknek megfelelően különféle eredményeket kapunk az áttérés előnyeiről és hátrányairól.

Mivel módszertani cikkről van szó, mindössze egyetlen tényt emelek ki: a racionális várakozás instabilitását elkerülendő, az optimális pályát időben visszafelé oldjuk meg. Ha tudjuk, hogy milyen lesz a gazdaság állapota mondjuk 150 év múlva, akkor visszafelé megrajzolhatjuk az átmeneti pályát.

Első közelítésben azt mondhatjuk, hogy a nyugdíjrendszer tőkésítése egyszerűen explicitté teszi az eddigi implicit államadósságot, amely a reform időpontjáig szerzett nyugdíjjogosultságok jelenértéke. Amennyivel nagyobb nyugdíjakat lehetne fizetni a tőkésített nyugdíjrendszerből, mint a felosztó-kirovóból, éppen annyival növekszik meg az államadósság adóterhe [például Augusztinovics–Martos (1995)]. A tőkésítés ellenzői ehhez még hozzáteszik, hogy a magánnyugdíjrendszer működési költségei sokkal nagyobbak, mint a tb-rendszeré. A tőkésítés hívei viszont azzal vágnak vissza, hogy a) a befizetések és kifizetések közti összhang megteremtése miatt a részvevők száma és hozzájárulásuk mértéke jelentősen megemelkedik, b) a rugalmas korhatár automatizmusa miatt a nyugdíjba menetel időpontja a korábbihoz képest jelentősen kitolódik és c) a politikai befolyásolhatóság csökken. [Hadd szúrjuk közbe, hogy az a) és b) tulajdonság egy jól tervezett felosztó-kirovó rendszerben is megvalósítható, sőt meg is valósult, a c) tulajdonság viszont nem valósult meg az 1945 előtti tőkésített rendszereknél: a világháborúk és a Nagy Válság lerombolta e rendszereket.] Figyelemre méltó, hogy a tőkésítés hívei megosztottak abban, hogyan célszerű az áttérés költségeit elosztani a különböző korosztályok között. A nyugdíjkorhatárhoz közel álló Martin Feldstein [ Feldstein (1996)] például a még dolgozó korosztályok nyugdíjjárulék-befizetéseit növelné időlegesen, míg a jóval fiatalabb Laurence Kotlikoff [ Kotlikoff (1996)] inkább az idősebbeket jobban terhelő fogyasztási adó bevezetését javasolja.