Ebben a fejezetben olyan fogalmat kísérelünk meg elemezni és számszerűen jellemezni, amelynek értelmezése és különösen mérése körül a szakirodalomban is megoszlanak a vélemények. A helyettesítési ráta a nyugdíjrendszer igen fontos jellemző mutatója, amely alapvetően minősíti a nyugdíjszerű ellátások színvonalát .

A helyettesítési ráta (replacement rate), egységes fogalom abban az értelemben, hogy a nyugdíjak jövedelempótló képességét hivatott kimutatni, azaz azt vizsgálja, hogyan alakulnak a járadékok értékei a nyugdíjazás után a megelőző időszak kereseteihez képest. Ezt a fogalmat különböző megközelítési módok szerint vizsgálják, és a különbözőképpen képzett mutatók értéke is eltérő lehet. Így például jellemezhetjük a fogalmat az átlagnyugdíj és az országos átlagkereset hányadosával vagy a nyugdíjaknak a záró keresetekhez viszonyított arányával.

9. ábra. A nyugdíjak jövedelempótló képességének alakulása jövedelemnagyság szerinti bontásban

Ezeken kívül természetesen még más mutatót is lehet konstruálni, amely jó magyarázattal használható a jövedelem pótlásának mérésére. A pótolandó jövedelem tartalmilag a legkülönbözőbb lehet. Vizsgálhatjuk, hogy a megállapított nyugdíjak milyen mértékben pótolják például egy egész életpálya keresete alapján megállapított átlagjövedelmet , esetleg az 1987 utáni utolsó 11 év kereseti adatai alapján számított egyéni átlagkeresetet – vagy ennek nettó jellegű megfelelőjét –, de viszonyíthatjuk a nyugdíjakat a töredékév (vagy az azt megelőző év) átlagos havi jövedelméhez is.

Részletes adatbázis birtokában e célból három formulát választottunk ki, amelyek számszerű alakulását ellátástípusok, illetve jövedelemnagyság szerinti bontásban vizsgáltuk:

– átlagnyugdíj/degresszió előtti nyugdíjalap részleges valorizálással,

– átlagnyugdíj (teljes valorizálással)/degresszió előtti nyugdíjalap teljes valorizálással,

– átlagnyugdíj/1998. évi nettó átlagkereset.^[13]

Az első két mutató számlálója a tényleges nyugdíjátlagot ( Ny ), illetve a teljes valorizálással kalkulált nyugdíjak ( Nyt ) átlagát tartalmazza, és a nevezőben lévő átlagjövedelem félnettó jellegű érték, a harmadik mutató nevezője viszont már ténylegesen nettó jellegű (járulékokkal korrigált kereseti adat). A mutatók értékének jövedelem nagyság szerinti alakulását a 9. ábrán, ellátástípusok szerinti értékeit pedig a 10. ábrán láthatjuk.

A 9. ábrán az első függőleges tengely a mutatók értékeit méri, a másodikon pedig a létszámmegoszlás jövedelemkategóriákhoz tartozó értékeit olvashatjuk le, százalékban kifejezve. Az első két mutató tulajdonképpen azt mutatja, hogy az 1988–1998 közötti időszak alatt a biztosításba befogadott keresetekből az érvényes – igen bonyolult és eklektikus – szabályok alapján megállapított átlag mekkora hányada lesz nyugdíj, attól függően, hogy részleges vagy teljes valorizációt alkalmazunk. A két mutató alakulása közel parallel, és abban a két jövedelemtartományban egyeznek meg értékeik, ahol teljes valorizáció alkalmazása esetén a nyugdíj-megállapítási alapok és a nyugdíjak relatív változása megegyezik (8. ábra). Szintjük természetesen eltérő, például a saját jogú nyugdíjak esetén a teljes valorizálással számított mutató értéke kereken 4 százalékponttal alacsonyabb.

Négy jellemző szakaszt figyelhetünk meg: 15 ezer forintnál alacsonyabb átlagkereset alapján megállapított nyugdíjak esetén a mutatók értéke nagyon magas (97, illetve 90 százalék), 15–25 ezer forint jövedelemhatár között gyorsan csökken, és ettől kezdve a degresszió belépéséig monoton nő. A degressziós határ után mindkét mutató értéke rohamosan csökken, és az utolsó kereseti sávban (80 ezer forint felett) már csak 53, illetve 45 százalék.

A harmadik mutató azt szemlélteti, hogyan alakul a nyugdíjasok jövedelempozíciója a záró keresetekhez képest. Ez a mutató tartalmát tekintve elsősorban a nyugdíjazást megelőző utolsó időszak keresetét és a megállapított nyugdíjak viszonyát tükrözi. Átlagos érték 61,5 százalék (saját jogú nyugdíjak), és 45 ezer forintig az első két mutatóhoz hasonlóan alakul lényegesen alacsonyabb szinten. A jelzett értékhatár fölött azonban – ellentétben az előző két mutatóval – a nyugdíjak záró keresetekhez viszonyított értéke az átlagkeresetek növekedésével nem csökken , sőt a legmagasabb kategóriákban értékük növekszik (9. ábra).

A 10. ábrán a három mutató értékeit ellátástípusonként ábrázoltuk. A két eltérő típusú mutatónál a férfiak és a nők helyzetének megítélésében alakult ki lényeges eltérés a férfiak javára. A nyugdíj/nyugdíjalap típusú mutatók lényegében alig szóródnak (az eltérések 2-3 százalékpontos sávon belül maradnak), ellátásfajták szerint tehát igen jól kiegyensúlyozottak (eltekintve a plafonos – nem plafonos csoportoktól), jóllehet itt is a férfiak helyettesítési rátái a kedvezőbbek, míg a jövedelempótlás jellemzésének másik típusú mutatójánál nagy különbségek adódnak attól függően, hogy nők vagy férfiak csoportját vizsgáljuk.

A nyugdíjaknak az utolsó év nettó keresetéhez viszonyított értéke a férfiaknál lényegesen magasabb, mint a nőknél, függetlenül attól, hogy öregségi vagy rokkantsági ellátásról van-e szó. Ennek természetesen számos oka lehet, ezek közül a következő két tényezőre hívjuk fel a figyelmet:

– az azonos szolgálati időhöz tartozó keresetek átlaga a férfiaknál általában magasabb (11. ábra),

– az éves nettó átlagkeresetek 1993 után kiegyenlítődtek (különösen a rokkantaknál ment végbe ez a folyamat látványosan; F3. táblázat ).

Összességében a saját jogú nyugdíjak esetében az azonos szolgálati időre jutó átlagkereset a férfiaknál átlagosan 3100 forinttal magasabb, mint a nők esetében. A férfiak átlagos szolgálati ideje is magasabb (körülbelül négy évvel), ami tovább növeli az átlagnyugdíj/korrigált 1998. évi nettó átlagkereset mutatójának számlálójában lévő számértéket, ugyanakkor a nevező értéke – amint azt már az előzőekben említettük – lényegében azonos a női keresetek 1993. utáni felzárkózása következtében. Emiatt az ilyen típusú jövedelempótlási mutatók számértéke férfi–nő csoportosításokban (saját jogú, öregségi, rokkantsági stb.) mindig kedvezőbb a férfiak esetében, mint a nőknél.