Reálérték-megóvás. 1971-től elindul a reálérték-megóvás mechanizmusa (évi 2 százalékos emelés, minimummal). Majd, e mechanizmus mellett, kialakul a konkrét áremelésekhez kötött, fix összegű kompenzálás gyakorlata (1973, 1974, 1979). A százalékos emelés minimumösszegei is emelkedtek (1974, 1976 stb.). Főként az 1980-as évtizedben a kompenzálás szinte valamennyi lehetséges formáját kipróbálták, gyakran összekapcsolva valamilyen más céllal (minimális emelés és nyugdíjösszeg, százalékos és tól–ig-os forma kombinálása, differenciálás nyugdíjösszeg szerint, a megállapítás évétől stb. függően). 1985-ben indul a 70 éven felüliek nyugdíjának teljes reálérték-megőrzése, 1989 végén nyugdíjba be nem épülő, fix összegű emelésre került sor.

Ez a sokszínű gyakorlat annyiban volt egységes, hogy a mindenkori átlagos kihatású áremelés mértékéhez kapcsolódott, és annyiban esetleges, hogy az alkalmazott elvek-módszerek mindig az éppen legfeszítőbbnek vélt problémákhoz illeszkedtek.

1992-ben emelkedett törvényi szintre, hogy a reálérték-megőrzés a (megelőző évi) nettó keresetnövekedéshez kapcsolódjon. Eközben állandósult a vita, hogy ár- vagy a béremelkedésekhez kössék-e a nyugdíjemelést, vagy a kettő kombinációja érvényesüljön.

Színvonaljavítás. 1975. július 1-jétől a nyugdíjasok kétharmada (főként a kisösszegűek) 80-100 forintos emelésben részesültek (az átlagösszeg ekkor havi 1270 forint volt), és növekedett a nyugdíjminimum is. Ilyen címzett intézkedésre többször sor került – 1983, 1989, 1992 –, hol „önállóan”, hol kompenzálással kombinálva. A kilencvenes évek elején rendezték a törvénysértések érintettjeinek, a külföldre távozottak, az 1956-osok – jogkiterjesztő – nyugdíjügyét.

Járulékok. Szinte évente nőttek a munkáltatói mértékek (1980, 1982, 1983, 1984). 1984-től a három kategória járuléka: 40–33–10 százalék (a költségvetési szféra változatlan, a munkavállalói 10 százalék felett progresszív lesz). A személyi jövedelemadóra való áttérés után, 1989-től lett a járulék egységesen 43 százalék. Ennek, valamint a bérbruttósításnak a hatására 1989-ben jelentősen megnőtt a bevétel.

1945-öt (illetve a fordulat évét) követően a társadalombiztosítás fedezete lényegében olyan, hogy a kiadás-bevétel közti egyensúlyt az állam biztosította. Nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a bevezetett illetményadó mennyiben volt járulékpótló (részben az alacsony járulék felemelését helyettesítette). Így az sem tudható, hogy a társadalombiztosításnak az elmúlt évtizedekben mikor milyen előjelű volt az „egyenlege”. Mindenesetre 1984–1988 között nem volt szükség állami hozzájárulásra és 1989-ben kifejezetten bevételi többlet volt (az 1988-as változások hatására). Rövid ideig élt az az illúzió is, hogy tartós szufficit lesz. (Valószínűleg ennek hatására is történt 1989-ben a nyugdíjemelés, illetve 1989–1990-ben a kedvezőbb kompenzálás.)

Az 1988. évi áttérés a személyi jövedelemadóra önmagában is hatott a társadalombiztosításra (a bérbruttósításon keresztül), de ezen túl is jelentős változások történtek. Hosszas vita folyt például a nyugdíjak bruttósításáról és adózásba való bekapcsolásáról, de nem került rá sor (anyagi, technikai okok is akadályozták). A nyugdíjmegállapítás alapját azonban rendezni kellett.

Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején, bizonyos értelemben már a reform előkészítéseként, vagy inkább már részeként újabb, jelentős változások történtek.

1. Az Országgyűlés törvényt hozott a Társadalombiztosítási Alapról, ezzel a társadalombiztosítás 1989-től levált a költségvetésről. Forrásai a járulékok, az állami hozzájárulás és a Társadalombiztosítási Alap önálló gazdálkodásából származó bevételek. A Társadalombiztosítási Alapot a Társadalombiztosítási Főigazgatóság kezeli, többlete nem vonható el. Szinte folyamatos téma a tb vagyonnal való ellátása (régi vagyona „fejében”). Valamekkora vagyonjuttatásra sor is került.

2. A nyugdíjmegállapítás alapjául szolgáló jövedelembeszámítási időszak (máig) 1988-tól indul. A törvény 1992-ben jelent meg, akkor mondták ki először hogy az utolsó négy év számít (a negyedik évet valorizálták), majd évente emelkedik az irányadó időszak.

3. 1990-ben a költségvetés és tb közötti feladatcserével az egészségügyi ellátás (ismét) visszakerült a társadalombiztosításhoz (a családi pótlék helyére). A járulék 44 százalékra emelkedik.

4. 1991-ben az Országgyűlés elfogadta a társadalombiztosítás önkormányzati irányításáról szóló törvényt. Végrehajtása 1993-ig húzódik (az önkormányzatok megválasztásáig), de létrejönnek a felügyelőbizottságok.

5. 1992-ben (ismét) kettéválik a társadalombiztosítás, létrejön az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság. A kiadások arányában megosztották a járulékokat. A 44 százalékos járulékból 24,5 százalék a nyugdíj-, 19,5 százalék az egészségbiztosítás. A munkavállalók 6, illetve 4 százalékos járulékot fizetnek. A nyugdíjág bevétele tehát összesen 30,5 százalék. Létrejön a járulékplafon. Új jogintézményként belépett a megállapodás lehetősége társadalombiztosítási ellátásokra (mindre vagy egyesekre, fix vagy százalékos összegért).

6. Közben jelentősen megnőtt a nyugellátásban részesülők száma és a nyugdíjkiadás is. A deficit állandósult, a kiadások rendre meghaladták a bevételeket. Ebben a rendszerváltozással összefüggő folyamatok – munkanélküliség, korábbi nyugdíjba vonulás, rokkantnyugdíjasok számának emelkedése – is közrejátszottak. Több alkalommal is bővült a járulékalapul szolgáló jövedelem fogalma-tartalma, míg gyakorlatilag azonossá vált a személyi jövedelemadó alapjával.

7. A minimum 20 év szolgálati idő 1991-es életbe lépésekor bevezették (visszahozták) a résznyugdíjat, de gyakorlatilag csak formálisan. Azzal az elgondolással, hogy a minimumgarancia ne vonatkozzon a résznyugdíjakra, de a valóságban ez (szinte) nem érvényesült, illetve csak rövid ideig.

 8. Sajátos eleme a kilencvenes évtizednek a degresszív beszámítás. A kiugróan magas nyugdíjak visszafogása tulajdonképpen mindig jelen levő elve/gyakorlata volt a nyugdíjrendszer(ek)nek. Ennek formája többféle volt: a nyugdíj felső korlátja, a skála „teteje”, a beszámítható jövedelem korlátozása és kezdetben ezt szolgálta a degresszív beszámítás is (bár jelen volt a költségcsökkentés szándéka is).

Mivel a degresszív beszámítás sávhatárai nem követték a bérváltozást, ha emelkedtek is a nyugdíjak, csak igen mérsékelten (1992-ben például egyáltalán nem), s ez egyértelműen és minden másnál hatásosabban visszafogta a kiadásokat, nagymértékben nivellálva a nyugdíjakat. A kezdetben magasról induló degresszió egyre közelebb került az átlagkeresethez, induláskor a megállapítások körülbelül 10 százalékát, 1992-ben egyharmadát, 1997-ben pedig már 40 százalékát érintve. Másik oldalról a minimumok átlagosnál nagyobb emelése szintén a nivellálódást erősítette.

 9. Változott a nyugdíjskála is, jobban honorálva a hosszabb szolgálati időt.