|
|
|
Az öregségi nyugdíjak. A minimális szolgálati idő mindenki számára a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben érvényes 10 év lett, az induló mérték az ott érvényes 33 százalék (megszűnt a teljes és rész-, valamint a törzs- és kiegészítő nyugdíj fogalma). A mezőgazdasági termelőszövetkezeti korhatár fokozatosan (5 éven keresztül) a munkás- és alkalmazotti korhatár szintjére csökkent. Indoka a kvalifikált fiatal munkaerő mezőgazdasági termelőszövetkezetben tartása volt.
Felmerült a korhatár általános felemelése is, de – részben a munkaerőhelyzetre, részben az egészségi állapotra hivatkozva és főként szerzett jog volta miatt – elvetették. 1971-től viszont bevezették a továbbdolgozásra ösztönző nyugdíjpótlékot.
A végül 75 százalékos (illetőleg 10 000 forintos) felső határ mindegyik korábbi rendszernél kedvezőbb lett (de a benyújtott javaslatok közül a legszolidabb).
A nyugdíjskála három léptékűvé vált: 10–25 év között évi 2 százalék, 25–32 év között évi 1 százalék, 32 év szolgálati idő fölött évi 95 százalék (maximum 75 százalék). Talán ez tükrözi a legjobban az anyagi korlátok és a „vágyak” ütközését.
Már 1973-ban módosult a (munkás- és alkalmazotti) nyugdíjmegállapítás alapja: az utolsó öt év keresetátlaga helyett az utolsó öt év közül a három legkedvezőbb évet számították be. Ezt vette át a az 1975. évi törvény.
A rokkantellátás. Különösen a fiatalon megrokkantak esetében a munkás-alkalmazotti szabályozás volt a kedvezőbb, az egységesítés ehhez igazodott.
Enyhült a speciális járadék feltétele a mezőgazdasági szakszövetkezetek-szakcsoportok tagjai számára (háromévi tagsági időre csökkent), kimaradt a bevitt eszközök feltétele. Ezzel a számításokban feltételezett „létszámzsugorodás” helyett bővülés történt (majd e járadéktípus egybeolvadva a minimummal, „valódi” nyugdíjjá vált).
Megmaradtak viszont a munkás-alkalmazotti és tsz-minimumok közötti eltérések (indokként a háztáji mint jövedelemforrás szerepelt). További kiigazító intézkedések:
– az 1929 után munkaviszonyban töltött évek beszámítása, ha akkor nem terjedt is ki rá a kötelező biztosítás (napszámosok, cselédek);
– nem járt jogvesztéssel az ötéves megszakítás újabb öt év munkaviszony esetén (munkás-alkalmazottak);
– a baleseti ellátás kiterjesztése a kisiparosokra;
– az árvaellátás kiterjesztése 25 éves korig (ha tanul).
Járulékváltozások. A járulékok emelkedtek, és 1976-tól kialakult a hármas csoportosítás: az állami vállalatok stb. illetményadós esetben 22 százalék ( illetményadó-mentes tevékenység esetén: 15 százalék); a mezőgazdasági vállalatok és szövetkezetek esetében 17 százalék lett;[7] a költségvetési (társadalmi) intézmények esetében 10 százalék maradt a járulék mértéke. A jutalmak és prémiumok után egységesen minden esetben bevezették a járulékfizetési kötelezettséget.
A nyugdíjrendszerek egységesítésének (és más rendezéseknek) a hatását egy 1975-ben készült (a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatósága munkatársai által) összeállított értékelés évi több mint 2 milliárd forintban jelölte meg. Az egységesítésnek – rendszeres havi jövedelem általánossá válása mellett – volt ugyan racionalitása, de igazán fontos csak az volt, hogy megtörténjen az egységesítés, így nem az átfogó, jövőbeli nyugdíjrendszerről folyt a gondolkodás, hanem a meglévők „összetolásáról”. Túl szélesre tárva a jogosultságokat, jelentősen fellazította a rendszert. Arra számítottak, hogy általánossá válik a teljes életutat átfogó munkavégzés, s nem lesz jelentősége a már 10 év után biztosított magas 33 százaléknak, de az élet nem ezt igazolta.
Hogy mennyire megosztott volt a „szakma” – egyre inkább hatottak a gazdasági korlátok is –, mutatja az, hogy már 1978-ban (a Munkaügyi Minisztérium VI. ötéves terv előkészítéséhez benyújtott szociálpolitikai elgondolásaiban) a minimális szolgálati idő 20-25 évre való emelésének javaslata szerepelt azzal, hogy akik ezt nem tudják teljesíteni, szolgálati időt is mérlegelő segélyben részesüljenek (elkülönülve, nehogy egybeolvadjon a minimummal). A törvénymódosítás heves viták után 1980-ban meg is születik, de csak 20 évre emelésről és 1991-től kezdődően, mondván, hogy addig van idő felkészülni, és akkorra már tényleg elenyészően kevés lesz a rövid szolgálati idő (mindvégig jellemző maradt, főleg vidéken és főként a nők körében).
[7] Korábban a termelőszövetkezeti nyugellátásokat az önfinanszírozás elve alapján a Mezőgazdasági Termelőszövetkezeti Nyugdíjalap terhére folyósították. Járulékbevételéhez – a csaknem azonos létszámú járulékfizető és ellátott miatt – a költségvetés évente jelentős összeggel járult. A javaslat szerint a „speciális járadékot” a költségvetésnek kellett volna átvenni (hiszen nem valódi nyugdíj). A járulék emelését 19 százalékra javasolták, de későbbre halasztva, a Nyugdíjalap beolvasztását javasolták, ami meg is történt. A járulék végül 17 százalék lett.