Befejezésül röviden érintem a nyugdíjreform előéletét. Hogy a nyugdíjrendszer megreformálásra szorul, már az 1980-as évek elején felmerült. Abban az évtizedben három, szinte jogszabály mélységig kidolgozott, jellegében nagyon hasonló elgondolás született: 1984-ben, 1986-ban, majd az úgynevezett elosztáspolitikai reformbizottság vizsgálataként, 1989-ben.

Az első kettő közel nullszaldós (némileg szigorító) pozitív és negatív lépéseket tartalmazott. Az 1980-as évek végén megjelent a távlati két-, illetve háromlépcsős nyugdíjmodell gondolata. Az első lépcső egy úgynevezett alapnyugdíj (mindenfajta elképzelés létezett: nyugdíjrendszeren belüli vagy kívüli, tb- vagy költségvetési finanszírozású stb.). Jellemzően fix összegű (esetleg állampolgári jogosultsággal). Az úgynevezett második lépcső munkanyugdíj – a társadalombiztosítási nyugdíj –, amely sokkal jobban függött volna a munkában töltött időtől és az elért keresettől, mint az érvényben lévő. A harmadik lépcső pedig önkéntes alapú úgynevezett kiegészítő nyugdíj üzleti alapon működő biztosítóintézetek kezelésében. Konszenzus, döntés azonban nem született. A nyugdíjjal foglalkozó szakemberek sem tudtak megegyezni egymással, még kevésbé a pénzügyi szféra képviselőivel. Utóbbiak ugyanis jelentős (egyidejű) forrásmérséklést szándékoztak beépíteni.

A nyugdíj-szakemberek közül elsőként az állami szférában dolgozók szembesültek a valamekkora visszafogás elkerülhetetlenségével, de egyik oldalról a gazdasági (pénzügyi) szakemberek „radikalizmusával”, másik oldalon a kutató-gyakorló szociálpolitikusokkal és érdekképviseletekkel kerültek szembe. Kettős szorításukat növelte, hogy „hivatalosan” sohasem mondták ki az 1975. évi egységesítés egyes elemeinek eltúlzott voltát. Így „mérsékelt” javaslatuk mindkét oldalon ellenállást váltott ki, elképzeléseik megvitatására tulajdonképpen sohasem került sor.