Egyesek, a nyugdíjbiztosítási ág jelentős tartalékára hivatkozva, növelték volna az egyébként hosszú (egyéves) betegbiztosítás időtartamát. A szakemberek figyelmeztettek: más biztosítási ág nem nyúlhat a nyugdíjbiztosítási rendszer tartalékához. (A hosszabb táppénz iránti igény mögött a munkanélküli-ellátás hiánya állt.)

Többen a korhatár leszállítását szorgalmazták, és a járadékok összegét is alacsonynak ítélték meg. Egyes szakemberek – arra hivatkozva, hogy a későbbi generációk jobban terhelhetők lesznek – a törzsjáradék felemelését javasolták a fokozódó járadékrész terhére, ami szociális jellegű belső átcsoportosítást jelentett volna.

Felemásnak minősíthető az állam részvétele. Az OTI és MABI ügyviteli költségeihez az 1935-ös előírás szerint évi 2,4 millió pengővel az állam hozzájárult. Az 1929-es törvény ennél nagyobb összeget írt elő.

Még szembetűnőbb a költségvetés alapokhoz való hozzá (nem) járulása (a járulék átvállalásának elmaradása). Egy 1933-as kormányrendelet szerint az államnak az OTI és a MABI öregségi stb. biztosítási alapjához az 1933/34. évi költségvetési évtől kezdve évi 4 millió pengővel kell hozzájárulnia, amely összeg 50 éven keresztül évi 5 százalékkal emelkedik. A rendeletet azonban azonnal fel is függesztették mindaddig (legkésőbb 1944. december 31-ig), amíg erre az államháztartás egyensúlya miatt szükség lesz. Fizetésére valójában sohasem került sor.

Az összegyűlt tartalék mindenkinek ürügyül szolgált: a munkáltatók csökkentették volna a terheket, az érdekképviseletek növelték volna a szolgáltatásokat, az állam pedig többféleképpen is igénybe vette a tartalékokat. A törvény ugyan tiltotta a tartaléktőkék felhasználását, a betegségi ágazat kritikus helyzete miatt azonban az 1931-es törvénymódosítás megengedett 4 százalékos, igen kedvező kamat melletti kölcsön felvételét, olcsó közhitelként.