A háború nagy pusztítást okozott. A Magyar Gazdaságkutató Intézet akkori becslése szerint a nemzeti vagyon körülbelül 40 százaléka semmisült meg. A nyugdíjjárulékokból származó tartalékvagyon egyötöde volt ingatlanokban (egészségügyi intézmények, bérházak), minden tizedik elpusztult vagy megsérült. A tartalékvagyon 20-25 százaléka készpénzként elértéktelenedett, a fennmaradó 50-60 százalék állami, közületi és egyéb kölcsönt csak formálisan nevezhető tartaléknak. A sok új rendelet, átszervezés, elveszett, összekeveredett nyilvántartás növelte a feladatokat, miközben alig volt bevétel. A biztosítotti (járulékfizetői) létszám egyharmadára csökkent, a fizetési készség minimális volt, és a befolyt összegeket az infláció elértéktelenítette. Az 1944-es korhatárcsökkentés pedig megnövelte a járadékterheket.

Az új vezetés nagy jelentőséget tulajdonított a társadalombiztosításnak, minél szélesebb körű és egységesebb rendszert kívánt kialakítani. Az ideiglenes kormány 1945-ben kimondta a társadalombiztosítás teljes önkormányzatiságát, a munkavállalói képviseletet 50 százalékról kétharmados többségre változtatta. Járulékot a munkavállalók nem fizetnek. A társadalombiztosítás irányítása az 1950. évi 36. sz. törvényerejű rendelettel a szakszervezetekhez került, létrejött a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK). Felügyelete alatt, de végig különállóan folyt a vasúti dolgozók nyugellátása.

Az intézményrendszer egységesítése a betegbiztosításban indult el, majd követte a nyugdíjbiztosítás. Állomásai: az OMBI feladatainak OTI által történő átvétele (1948), az OTI és MABI egységesítése (1949). 1948-ban a Központi Nyugdíjpénztárba vonták össze a vállalati nyugdíjintézményeket. 1950-ben beolvadtak a bányatárspénztárak: 1953-ban létrejön a Kisipari Szövetkezetek Kölcsönös Biztosító Intézete (KSZKBI), amely 1964-ig működött.

1947. január 1-jével a kormány deklarálta az öregségi stb. biztosításban a várományfedezeti rendszerről a felosztó-kirovó rendszerre való áttérést. A háborús pusztulás után nem volt más választás, mégis vita zajlott körülötte. A kényszerűségen túl sokakban megingott a várományfedezeti rendszer „tökéletességébe” vetett hit. A várományfedezeti rendszer azt követelné meg, ami nem garantálható: stabilitást, a kamatlábak állandóságát. Ezért elméletileg is támogatták a felosztó-kirovó rendszert. Tartalékra tőkeszegény országban szükség van – ami várományfedezeti rendszerben valójában kényszertakarékossággal lett volna feltölthető –, de a tervgazdálkodás népgazdasági szinten hozza létre a tőkegyűjtést. A felosztó-kirovó rendszer szükségszerűen emelkedő járulékmértékét illetően az volt az elképzelés, hogy a későbbi generációk jobban terhelhetők lesznek.

Mások szerint továbbra is a várományfedezeti elv illett volna leginkább a nyugdíjrendszerhez, de tudomásul vették, hogy adott körülmények között a felosztó-kirovó volt az egyedüli megoldás. A jövő generációk növekvő terhelését azonban aggályosnak látták, ezért amellett érveltek, hogy a szükségesnél valamivel magasabban állapítsák meg a járulékot, s minden eszközzel újból töltsék fel a tartalékalapokat. Erre azonban nem került sor.

1945-ben az ideiglenes kormány a betegbiztosítás mezőgazdasági munkásságra és törpebirtokosságra való kiterjesztését hirdette meg, a munkásokra vonatkozó törvény hatályának bővítésével. Csakhogy ezt a törvényt nem lehetett rájuk adaptálni, fel is kellett függeszteni. Nem volt működtethető a mezőgazdasági nyugdíjrendszer – a földadó-pótlékolás –, mert megváltozott a birtokrendszer. 1945-ben 10 százalékban írták elő betegségi-öregségi járulékukat (ez a mérték kisebb volt, mint az ipari munkásságé), de ez sem folyt be. A mezőgazdaságnak nem volt teherviselő-képessége. 1948-ban a népjóléti miniszter kiállt ugyan a mezőgazdaság társadalombiztosításának társadalmi-politikai jelentősége mellett, de csak fokozatos megvalósítással. A mezőgazdasági dolgozók öregségi biztosítása végül a hatvanas években jött létre.

1945-ben – majd 1946-ban és 1947-ben ismét – meghirdették az iparos-kereskedő réteg bevonását is, 1948-ban azonban a népjóléti miniszter ezzel kapcsolatban már csak „a jövőben várt megoldást”. Szakmai nehézséget jelentett e réteg jövedelemének a meghatározása, a rokkantság definiálása, s problémát okozott az érintett réteg megosztottsága, zsugorodó létszáma is, a felosztó-kirovó rendszer ugyanis stabil vagy növekvő aktív tagságot kíván. Az iparosok-kereskedők csak a hatvanas években váltak biztosítottá.

A forint bevezetésekor meg kellett oldani a nyugdíjak átváltását, a korábbi átlagkereset és átlagnyugdíj arányát vették alapul. A nyugdíjak reálértéken jóval alacsonyabbak voltak az 1938. évinél, mint ahogyan a reálkeresetek szintje is. Közvetlenül a háború után egységes (minimális) összeget kaptak a nyugdíjasok. 1947-ben már képzettség és beosztás szerint differenciálták a munkások és az alkalmazottak nyugdíját (de szolgálati idő szerint nem.) A különbségek kicsik voltak. (Sok ország alkalmazott hasonló megoldást a háború után.) Az új nyugdíjrendszer a maga teljességében 1952-től működött.

1947-ben a járulékok a következőképpen alakultak: 9 százalék egészségbiztosítási, 3 százalék öregségi-rokkantsági, 6 százalék családi pótlék. Hozzávéve a 10 százalékos, kereseteket terhelő illetményadót, a járulékok mértéke összesen 28 százalékot tett ki. Az egészségbiztosítási járulék és az illetményadó mértékét túlzónak, de átmenetinek tekintették, s az elképzelés az volt, hogy az összterhelés változatlansága (csökkenése) mellett növelhetik az öregségi biztosítás járulékát. 1946–1948 között a nyugdíjösszkiadás 8,5-szeresre nőtt (a létszám a jogkiterjesztésekből is adódóan 2,5-szeresre). Az állandósuló pénzügyi gondokat növelte, hogy az ár- és a bérszínvonal közötti hatalmas különbség miatt a betegségbiztosítás bevételei távolról sem fedezték a kiadásokat, a nyugdíjjárulékok nagy részét elvonták a gyógyszer- és áruköltségek fedezésére. Az öregségi járadékokra esetenként az összes járulék 1 százaléka sem jutott. 1948-tól betegségbiztosításra 8 százalékos, családi pótlékra 5 százalékos, balesetbiztosításra 1 százalékos, nyugdíjbiztosításra 3 százalékos járulékot írtak elő. Új elemként a dolgozóktól levontak 1 százalékot. Az együttes levonás 18 százalék lett. Majd az állam átvette a családi pótlék finanszírozását.