Minek tudható be a társadalombiztosítás kiterjesztésének ilyen alacsony mértéke? Másképpen fogalmazva: hogyan lehet, hogy a magyar társadalombiztosítási rendszerek, ezen belül a nyugdíjrendszer is, ilyen alacsony hatékonysággal működött ezekben a kezdeti időkben? És vajon minek tulajdonítható az a jelenség, hogy Magyarország lemaradása a nyugati országokhoz képest hatványozott mértékű? Sejtéseimet három pontban foglalom össze.

1. A magyar iparfejlődés sajátos jellege  •   A „kapitalizmus klasszikus fejlődésmenetével ellentétben” a magyar fejlődésben a nagyipar megjelenése nem feltétlenül és nem mindenütt szorította ki az addig uralkodó kis- és háziipart [ Ránki (1964) 432. o.]. Sőt, Ránki György elemzése azt mutatja, hogy bizonyos esetekben még meg is erősítette azt. A század tízes éveiben megindult nagyipari fejlődést a háború részben megállította. A háború után aztán a gazdasági leromlás következtében a kisipar jelentősége ismét megnőtt. „Az ipari munkásságon belül tehát 52 százalékról 54 százalékra növekedett a kisipari munkások aránya, ami nemcsak azt jelentette, hogy megszakadt a nagyipari munkásság arányának több mint fél évszázados gyarapodása, de azt is, hogy a kis- és nagyipari munkásság arányában a századforduló körüli helyzet felé történt közeledés.” (Uo. 439. o.) A német típusú társadalombiztosítási törvénykezés márpedig elsősorban a nagyipari munkásságra „volt kitalálva”. Feltételezésem szerint a kisipar (különösen a mezőgazdasággal még részben összefonódott vidéki kis- és háziipar) nehezen volt elérhető a biztosítási rendszer végrehajtói számára. Sőt, az 1891-es törvény parlamenti vitái azt mutatják, hogy maguk a törvény megalkotói is tisztában voltak ezzel a problémával, és szinte eleve feltételezték, hogy a vidéki kisüzemeket, a kis- és háziipart nem lesznek képesek valóban bevonni a biztosításba. Erre természetesen az is „rásegített”, hogy az orvosi ellátás olyan gyér volt Magyarország egyes területein, hogy még a tisztességgel befizető emberek számára is látnivalón kétséges volt, hogy adott esetben részesülhetnek-e ellátásban [ Képviselőház… (1891)]. Mindemellett nem elhanyagolható a dolgozat elején említett szempont, miszerint a gyáripari munkástömegek politikailag veszélyessé kezdtek válni. Ez nem volt elmondható az elszórt kis- és háziiparról. A törvényalkotói szándék tehát – feltételezésem szerint – a nagyipari, elsősorban is a nagyvárosokban élő bérmunkástömegeket célozta meg (és, mint láttuk, őket el is érte).

2. A technológiai kölcsönzés elmélete  •   Gerschenkron elmélete a gazdaságilag elmaradott országokról részben igaznak látszik a társadalombiztosítás történetére is. „A technológiai kölcsönzés … az egyik elsődleges tényező az iparosítás állapotában lépő elmaradott ország gyors fejlődési ütemének biztosításában… [azonban] a külföldi gépi felszerelés és know-how nagymérvű importjának esélye s a gyors iparosítással járó kedvező lehetőségek idő múltán fokozottan tágítják az űrt az elmaradott ország gazdasági lehetőségei és gazdasági valósága között.” [ Gerschenkron (1984) 39. o.] Vajon nem éppen ezt a folyamatot látjuk az első társadalombiztosítás törvényekkel kapcsolatban? Ezek a törvények – amelyeket, mint hangsúlyoztuk, nagyon korán hoztak meg – szinte egy az egyben másolták a német (és helyenként az osztrák) törvényeket. Az átvett „technológia” nem képes működni az adott társadalmi környezetben. Ezekben az országokban „az ipari munkaerő mint stabil, megbízható, kiformálódott társadalmi csoport, amely levált a föld köldökzsinórjáról, s képessé vált a gyárakban való alkalmazásra, nem bőséges, hanem rendkívül ritka…” (Uo. 40. o.) Az intézményrendszer, sőt, a társadalmi struktúra megváltozására volna ahhoz szükség, hogy ezek a – törvény betűjét tekintve – modern intézkedések foganatosíthatók legyenek. Vagy pedig: az adott „technológiát” a magyar viszonyokhoz kellett volna igazítani. Mit jelentene Magyarországon ez az „igazítás”? Természetesen a mezőgazdasági dolgozók (elvi és gyakorlati), valamint a kis- és háziipar (gyakorlati) bevonását a társadalombiztosítás kötelékébe, amit a hatalom végig vonakodott megtenni. Az előbbit törvényi szinten sem lépte meg, a másik pedig valahogy elbukott a végrehajtás során (és mint említettem, lehet, hogy nem véletlenül).

3. A magyar modernizáció értelmezése  •   A harmadik feltételezés, amely az 1891-es első kötelező törvény és a magyarországi első nyugdíjtörvény végrehajtása között eltelt idő alatt végbement fokozatos lemaradásunkat magyarázza, magából a magyar társadalomtörténet értelmezéséből fakad. E szerint egy megkezdett polgárosodási folyamat (amely a kiegyezéskor vette kezdetét, és később az államilag támogatott iparosításból szerzett lendületet) a századfordulóra megtorpant, és a húszas-harmincas évekre, úgymond, teljesen „megmerevedett”. Mint Benda Gyula írja: „Ma már inkább a dualizmus társadalmi dinamizmusát emelnénk ki, s a megtorpanást a századfordulóra tennénk, a megmerevedés pedig jóval későbbi jelenség – a két világháború közti társadalmat jellemezte. Talán megint csak az úriemberek, az úri középosztály – gyors változásokban ekkor vesztes csoportok védekező magatartása formálta normák lettek széles körben elfogadottá a polgárosodás megtorpanása után, a gazdasági nehézségek viszonyai között.” [ Benda (1992) 883. o.]

A húszas-harmincas évek Magyarországában az elesettekkel kapcsolatos kormányzati hozzáállást már sokkal inkább jellemezte a „produktív szociálpolitika”, amely egyfelől a népesség növekedését célozta meg, másfelől a népesség munkaerejének kiaknázását. Magyarán: az kapjon ellátást, aki dolgozik, produktív munkát végez, másrészről pedig a nők inkább maradjanak otthon, szüljenek gyerekeket. Az elmozdulás tehát kifejezetten az általános és kötelező nyugellátás bevezetése és más rétegekre való kiterjesztése ellenében történt meg.

Ránki György szerint Magyarországon a modernizációra való tudatos törekvés a kiegyezéstől az első világháborúig volt jellemző. Az első világháborút követően, de legfőképpen az 1918–1919-es forradalom hatására a liberális és a szocialista eszme egyaránt „diszkvalifikálódott”. A húszas évektől a második világháború végéig tartó folyamatot „a társadalmi és politikai modernizálás befagyasztása” jellemezte, a gazdaság óvatos modernizációja mellett. A hivatalos szociálpolitika ugyanakkor megpróbálta bizonyos szociális követelmények beillesztését a konzervatív rendszerbe [ Ránki (1987)]. Az ő értelmezése alátámasztja korábbi megállapításunkat: a tízes évek második felében és a húszas években olyan reformokra lett volna szükség a társadalombiztosítás területén is, amelyek már szétfeszítették a meglévő politikai és társadalmi kereteket. A földbirtokosréteg több oldalról is nyomás alá került: egyrészt a megjelenő újgazdag iparos, bankár és kereskedő réteg részéről, akik egyre határozottabban jelentkeztek igényeikkel és céljaikkal, másrészt pedig a „föld nélküli tömeget magával hordozó parasztság is élesebben támadni kezdte, földreformot és új jövedelemelosztást követelve”. Az agráriusok reakciója erre a „menet lassítása” volt, és a hagyományos vezető rétegek érdekeinek védelme „nemzeti jelszavak, a nemzeti értékek őrzésének a jegyében” (uo. 614. o.). Világos, hogy az 1890-es éveket jellemző lelkesedés a német típusú, széles néptömegeket ellátó társadalombiztosítás iránt már nem volt olyan egyértelmű ebben az időszakban.