Nyugdíjak az Európai Unióban

Az EU országainak nyugdíjrendszerei rendkívül sokszínűek. Eltérések vannak a nyugdíjrendszer szinte minden elemében: az irányítási rendszerben, a finanszírozási megoldásokban, a nyugdíjformulában és az indexálásban, az állami és a magánrendszerek jellegében, arányaiban egyaránt.^[96] A nyugdíjrendszerek sokszínűsége a társadalmi, gazdasági viszonyok különbözőségéből, az ezekkel is összefüggő tradíciók eltéréséből, valamint az egyes rendszerek működését meghatározó, befolyásoló feltételek változásából adódik.

A nyugdíjrendszerek történetét feltáró szerzők a nyugdíjrendszerek előfutáraként társadalmi közelítésben a szegényekről, elesettekről való gondoskodást, jogilag a szegénytörvényeket, szakmai közelítésben pedig a különböző önsegélyező csoportosulásokat említik. A nyugdíjrendszerek kialakulása magánkezdeményezésekkel kezdődött, elsősorban a bányászat területén, majd az iparosodás térhódításával a jobb társadalmi, gazdasági pozícióban levő munkavállalók körében bontakozott ki. A kezdeményezésekben és a támogatásban a munkáltatók (céhek) eltérő szerepet vállaltak. Kezdetben az államok is mint munkáltatók léptek fel, nyugellátást biztosítva a közszolgálatban levőknek. A társadalmilag szervezett öregkori gondoskodásra szorulók számának rohamos növekedésével egyre erőteljesebb lett az igény az állam által szervezett ellátások iránt, így az egyes országok sajátosságaitól függően sorra jöttek létre a kötelező állami nyugdíjrendszerek.

A nemzeti rendszerek közösségi és magánkezdeményezések révén épültek ki. A munkáltatók és a munkavállalók, illetve képviselőik, köztük a szakszervezetek az állami rendszerek kifejlesztésében, szorgalmazásában is fontos szerepet vállaltak, miközben az állam is részt vállalt a magánrendszerek kiépítésében, működtetésében. Az említett szerepvállalások azonban országonként és koronként eltérő mértékűek, struktúrájúak voltak. Érdekes „munkamegosztás” alakult ki a magán- és az állami nyugdíjrendszerek között: a magánrendszerek voltak az úttörők, az általános nyugdíjrendszerek kibontakoztatói, az állami rendszereket pedig azért kellett kialakítani, mert a magánrendszerek nem kecsegtettek megfelelő biztonsággal: nem voltak képesek teljes körű és tartós védelmet biztosítani. Legnagyobb probléma az volt, hogy nem tudták bevonni a rászorulók teljes körét, különösen a gazdaságilag gyenge pozíciójú, alacsony keresetű munkásrétegeket. Az állami rendszerek kialakítása, kibontakozása után pedig azért volt szükség a magánrendszerekre, hogy tehermentesítsék, kiegészítsék az állami rendszereket, miközben megmaradt, sőt erősödött a differenciált igényeket kielégítő funkciójuk.

Az állami nyugdíjrendszerek az EU tagországaiban 1889 és 1937 között alakultak ki. Az első nyugdíjtörvények általában az ipari és kereskedelmi dolgozókra, elsősorban a munkásokra vonatkoztak, ők jelentették a meghatározó kört. (Az első német nyugdíjtörvény az ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági munkásokra terjedt ki.) Kivételek persze akkor is voltak. Így például Ausztriában az alkalmazottak kötelező (állami) nyugdíjbiztosítását az 1906-os törvény szabályozta, a munkásokat pedig csak 1938-ban vonták be az állami nyugdíjbiztosításba. Az első törvények általában az öregségi, rokkantsági és a hozzátartozói nyugellátásra vonatkoztak, de több országban csak az egyik nyugdíjat szabályozták (például Angliában az első törvény 1908-ban az öregkori ellátást szabályozta, a rokkantsági nyugdíjbiztosítás szabályozására 1911-ben került sor; eltérő megoldást alkalmaztak Spanyolországban, ahol a rokkantsági biztosítást 1919-ben, az öregségit pedig 1921-ben vezették be).

Az első nyugdíjtörvények közül kettő kiemelését tartjuk fontosnak, mert azok koncepciójukban tértek el egymástól, és alapvető befolyást gyakoroltak a későbbi európai (de nem csak európai) nyugdíjtörvényekre, nyugdíjrendszerekre.

Az állami nyugdíjrendszerek ősének tekintett, Bismarck nevével összeforrott első német nyugdíjtörvény egy biztosítási elven alapuló modellt vezetett be, megőrizve ezzel a magánnyugdíjrendszerek klasszikus, biztosításelvű jellegét, módosítva természetesen az általános kötelező biztosítás jellegéből adódó sajátosságokkal. A védettséget azáltal teremtették meg, hogy kötelezővé (és államilag szabályozottá) tették a nyugdíjbiztosítást, célként tűzve ki az aktív korban elért munkajövedelemmel arányos, a munkajövedelmet részben pótló ellátást az öregkorra.

Az első német (és európai) nyugdíjtörvényt két év múlva követő dán (első) nyugdíjtörvény alapvetően új koncepciót testesített meg: alkotói egy valamennyi lakosra kiterjedő, adóforrásokból finanszírozott öregségi nyugdíjat vezettek be. Ez a modell az „öregek” ellátását teljes körben szándékozott megoldani. A dán döntéshozók megítélése szerint az ipari munkásoknak és a mezőgazdaságban dolgozóknak a bére, valamint a kisparasztok jövedelme nem volt elegendő a járulékfizetéshez. Emellett nem tartották elfogadhatónak a természetbeni jövedelmek járulékoltatását. A dán modell a későbbiek során mintául szolgált az angol és a skandináv nyugdíjrendszerekhez (de Európán kívüli hatása is volt). Ezek az országok mindmáig megtartották az alapnyugdíjat, ami a rendszer lényegi eleme volt, de a konkrét konstrukció jelentősen változott. Egyrészt az alaprendszer jövedelemfüggő elemmel egészült ki, másrészt több országban részben vagy egészben a járulékfizetés váltotta fel az adókból történő finanszírozást.

Az első nyugdíjtörvényeket követően az állami nyugdíjrendszerek állandó mozgásban, változásban voltak. Ennek alapvető irányai:

– a nyugdíjrendszerbe bevont kör szélesítése: az első törvényen kívül rekedt – országonként eltérő – foglalkoztatotti csoportokat (jellemzően az alkalmazottakat, a mezőgazdasági dolgozókat, valamint az egyéni vállalkozókat) vonták be a biztosítottak körébe;

– a törvényi szabályozás kiterjesztése mindhárom nyugdíjágra (öregségi, rokkantsági, hozzátartozói) azokban az országokban, ahol nem egyszerre történt a szabályozás;

– az ellátások egységesítése, amelynek keretében a különböző foglalkoztatotti csoportok ellátásait azonos módon kívánták meghatározni. (E folyamat jelenleg is tart, leggyakrabban a közszolgálatban állók nyugdíjrendszerének az általánoshoz való közelítése merül fel az utóbbi években.)

Külön kell szólni a biztosítási alapon szervezett állami nyugdíjrendszerek finanszírozásának változásáról . Ezek a nyugdíjrendszerek várományfedezeti elven épültek fel, és hosszabb-rövidebb ideig ezen az elven működtek. Nevezetesen: a törvény által meghatározott ellátások fedezetéhez szükséges forrásokat a beszedett járulékok tőkésítésével teremtették meg. Jellemzően és általános jelleggel a második világháború alatt és azt követően az állami nyugdíjrendszerekben felhalmozott tőke vagy annak jelentős része elveszett (ingatlanok pusztulása, értékpapírok elértéktelenedése, készpénzek inflálódása). Emellett a jogkiterjesztések fedezete is kétségessé vált. A vázolt folyamat következtében a kormányok szinte szükségszerűen arra kényszerültek, hogy a mindenkori járulékbefizetéseket az ellátások kifizetésére fordítsák, más megfogalmazásban: a tőkefedezeti elvről a felosztó-kirovó elvre térjenek át.

A második világháború után az európai nyugdíjrendszerek fokozatosan beértek, vagyis az öregségi nyugdíjkorhatárt elérők egyre nagyobb hányada, végső soron egésze nyugdíjassá vált. E folyamat, valamint az életkor meghosszabbodása, és a munkanélküliség hatására az állami nyugdíjrendszerek finanszírozása a nyolcvanas-kilencvenes években egyre nehezebbé vált, ami kiváltotta a nyugdíjrendszerek szigorítását. Ennek különböző formái érvényesültek: korhatáremelés, induló nyugdíjszint csökkentése, indexálás változtatása. Ehhez a folyamathoz csatlakozott a magánnyugdíjrendszerek kiterjesztésének ösztönzése is. Az előzőkben vázolt folyamatok hatására az európai nyugdíjrendszerek szinte állandó mozgásban, változásban voltak – és vannak jelenleg is.

A kilencvenes évek végén a következők jellemzik az uniós országok nyugdíjrendszereit.

Általános az a gyakorlat, hogy a nyugdíjrendszer szinte teljes körű: a lakosság egészére kiterjed. A biztosításalapú nyugdíjrendszereket alkalmazó országokban a munkából élők (foglalkoztattak és egyéni vállalkozók egyaránt) kötelezően biztosítottak. A nem biztosításalapú rendszereket alkalmazó országokban pedig az állampolgári jog módosult formája az országban aktív korban való tartózkodás az ellátás teljeskörűségének biztosítéka.

Ahogy a korábbiakban említettük, az állami rendszerek esetében általános a felosztó-kirovó rendszerű finanszírozás. A forrásokat illetően a járulékok a meghatározók, amit jellemzően az állam hozzájárulása egészít ki. Az állami nyugdíj teljes mértékben adókból történő finanszírozása csak Dániában maradt fenn. (Az öregségi és hozzátartozói nyugdíjat közvetlenül, a rokkantságit pedig a foglalkoztatási alapon keresztül finanszírozza az állam.)

A járulékok több társadalombiztosítási ágra, esetenként a társadalombiztosítás egészére, más esetekben az öregségi, rokkantsági és hozzátartozói ellátások együttesére vonatkoznak, illetve az említett ellátásokra jogosítanak. Az előbbire példa Belgium, Spanyolország, Portugália, utóbbira pedig Németország, Görögország, Olaszország.

Az állami hozzájárulás és támogatás formái rendkívül változatosak (és nehezen számszerűsíthetők).

Az állami szerepvállalás legklasszikusabb megoldása Luxemburgban érvényesül, ahol a 24 százalékos nyugdíjjárulékot egyenlő arányban – 8-8 százalékos mértékben – a munkavállalók, a munkáltatók és az állam fizeti. Hasonló megoldás érvényesül Görögországban, ahol az új rendszerű biztosításban az állam 10 százalékos járulékfizetéssel kapcsolódik a nyugellátások finanszírozásához a korábbi egyéni (6,67 százalék) és munkáltatói (13,33 százalék) járulék fenntartása mellett. Az állami hozzájárulások jellemző formái a minimális nyugdíjak, a szociális nyugdíjak és a kiegészítő (gondozási, megélhetési) pótlékok finanszírozása. Az állami támogatás tipikus formája a hiánypótlás, ami a tényleges és a járulékkal fedezett kiadások különbözeteként jelenik meg. A járulékkal fedezett hányad Németországban mintegy 80, Ausztriában 84, Svédországban pedig közel 70 százalék volt 1999-ben. Annak illusztrálására, hogy az állami alapnyugdíjak finanszírozása hogyan változik, megemlítjük, hogy Finnországban az állami alapnyugdíjnak csak 45 százalékát finanszírozza az állami költségvetés, a többit járulékokból fedezik. Sajátos megoldást alkalmaznak Franciaországban, ahol az állam következetesen törekszik arra, hogy a társadalombiztosításban közvetlenül ne kelljen szerepet vállalnia. A bérjárulékokkal nem fedezett kiadásokból származó hiányt egy speciális elvonási csatorna, a szolidaritási járulék bevezetésével ellensúlyozzák, amit minden jövedelemre kivetnek, ideértve a tőkejövedelmeket is. Az említett hozzáállás mellett is finanszírozza a francia állam a foglalkoztatáspolitikai célzattal csökkentett járulékokból adódó kieséseket.

A legjellemzőbb nyugdíjkorhatár a 65 év. Ennél magasabb Dániában (67), alacsonyabb Franciaországban (60). A női korhatár néhány országban (Ausztria, Belgium, Egyesült Királyság, Görögország) alacsonyabb, mint a férfiaké (jellemzően 60 év), de ezekben az országokban is a férfi korhatár szintjére emelik – fokozatosan – a női nyugdíjkorhatárt.

Az országok többségében a korhatár rugalmas, a meghatározott korhatár előtt (általában 3-5 évvel korábban) is nyugdíjba lehet vonulni különböző feltételekkel (nem, egészségi állapot, biztosításban töltött idő). Fix korhatár Franciaországban, Írországban, Hollandiában és Nagy-Britanniában érvényesül. Franciaországban, ahol a nyolcvanas években foglalkoztatáspolitikai célzattal csökkentették a nyugdíjkorhatárt a jelenlegi alacsony szintre, a későbbi nyugdíjba vonulást úgy kívánják elérni, hogy a teljes nyugdíjhoz szükséges biztosítási időt növelik fokozatosan 150 negyedévről 160 negyedévre (37,5 évről 40-re.)

A nyugdíjra jogosító idő szerepe országonként nagymértékű eltérést mutat. Van, ahol a jogosító idő hossza nem feltétel, illetve minimális követelmény érvényesül. A biztosítási alapú nyugdíjrendszerek esetében a legjellemzőbb a 10-15 éves biztosítási idő megkövetelése, az adott országban való tartózkodástól függő nyugdíjak esetében pedig a 3-5 éves tartózkodás. Ott, ahol a nyugdíjra jogosító időre vonatkozó követelmény alacsony, általában kiemelt jelentősége van a teljes nyugdíjra jogosító feltételnek, ami jellemzően 40-45 év (biztosítási vagy tartózkodási idő).

A nyugdíjformulában mutatkozó eltérések elsősorban a rendszerek jellegétől függnek. Az alapnyugdíjat alkalmazó rendszerek körében a jövedelemtől függő nyugdíjrész jelenleg már általános, és ez utóbbinak a mértéke csökkentheti az alapnyugdíjat. A kizárólag a jövedelemtől függő rendszerek esetében különbség van a nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló jövedelem átlagának meghatározásához figyelembe veendő évek számában és abban, hogy „alulról” vagy „felülről” építik-e fel a nyugdíjat. Az előbbi esetben az előírt jogosultsági idő megléte esetén a biztosítási idő meghatározott százalékkal növeli a nyugdíjat. A szolgálati idő és a nyugdíj összege közötti kapcsolatot kifejező skálák egy része lineáris (például Portugália), más része degresszív (például Ausztria). A felülről számolt rendszerekben a különböző szabályok szerint meghatározott teljes nyugdíjból vonnak le a teljes nyugdíjhoz szükséges jogosultsági idő hiányának megfelelő részt (például a teljes nyugdíj 40 év biztosítási vagy helyben lakási idő után jár, és ebből annyiszor 1/40-ed részt vonnak le, ahány év hiányzik a 40-ből).

Forrás: Social protections in the Member States of the European Union. Situation on 1 January 1999 and evolution. European Commission.

Országonként nagyon különböző, hogy hány év átlagkeresetét veszik figyelembe a nyugdíj megállapításához. Ezen időtartam legrövidebb Görögországban (öt év), leghosszabb pedig Németországban (a biztosítás teljes ideje, pontrendszer keretében számolva). Nem mondhatjuk jellemzőnek, de több országban tízéves beszámítási időszakot rögzítettek. Ezt tekinthette példának Finnország, ahol a munkahelyi nyugdíjrendszerben a korábbi négy évről fokozatosan emelik tízre a beszámítási időszak hosszát.

A nem biztosítás alapú nyugdíjrendszerek vagy nyugdíjelemek esetében fix összegű (alapnyugdíj), illetve abból származtatott nyugdíjakat alkalmaznak, így a nyugdíjminimum és a nyugdíjmaximum közvetlen szabályozása felesleges. A biztosításalapú rendszerekben a minimum és a maximum szabályozása általános, ami fix összegben vagy a járulékalap százalékában történik. Németországban nincs minimum- és maximumszabály, de a járulékalap maximalizálása közvetett módon korlátoz.

A már folyósított nyugellátásokat minden országban általában vagy a bérek, vagy a fogyasztási árak alakulásához kötve emelik, s az emelés mértékét vagy automatikusan, vagy külön döntés alapján állapítják meg. E megoldások árnyaltabb formája jelenik meg Belgiumban, ahol az életszínvonal és Olaszországban, ahol a megélhetési költségek alakulásához kötik az emelést. Finnországban az állami nyugdíjakat a fogyasztói árak növekedésével emelik, a munkahelyi nyugdíjak esetében pedig az ár- és bérnövekedés átlagával számított vegyes indexálást alkalmaznak. Ezen általános elvű emelések mellett időnként mérlegelt emeléseket hajtanak végre a nyugdíjasok helyzetére és a gazdasági lehetőségekre való tekintettel.

A rokkantsági nyugdíj – értelemszerűen – a munkaképesség teljes vagy részleges elvesztésén alapul. Az Egyesült Királyságot és Írországot kivéve a munkaképesség, a jövedelemszerző képesség nagymértékű elvesztése szerepel rokkantsági kritériumként. A biztosításalapú nyugdíjrendszereket alkalmazó országokban általános a jövedelemszerző képesség elvesztése oldaláról történő közelítés. A leggyakoribb meghatározás szerint az tekinthető rokkantnak, aki nem képes annak a jövedelemnek az egyharmadát megkeresni, amelyet az érintettel azonos kategóriába tartozó dolgozók keresnek. A nem biztosítás alapú nyugdíjrendszereket (illetve ezek módosult formáját, az alapnyugdíj-konstrukciót) alkalmazó országokban általában a munkaképesség-csökkenés oldaláról közelítik a rokkantságot. Kivétel a biztosításalapú nyugdíjrendszert működtető Spanyolország és Luxemburg, ahol a munkaképesség-csökkenést veszik figyelembe a rokkantsági nyugdíj megállapításakor.

A rokkantsági fokozatokat illetően az EU-n belül nincs egységes gyakorlat, a legváltozatosabb megoldásokat alkalmazzák. Így például több országban van három fokozat, de ezek tartalma is eltérő [például: egy fokozat a részleges rokkantságra (ami általában legalább kétharmados jövedelemvesztést jelent) és két fokozat a teljesen rokkantakra: önmagát ellátni képes, illetve nem képes egyének]. Görögországban és Dániában a három fokozat a jövedelemszerző képesség, illetve a munkavégző képesség eltérő mértéke alapján különül el (Görögországban megmaradt képesség: 1/5, 1/3, 1/2, Dániában elveszett képesség: 50-67, 67-99, 100 százalék). Svédországban négy (elveszett képesség: 100, 75, 50, 25), Hollandiában pedig 7 fokozatot alkalmaznak.

A rokkantság esetén az ellátásra való jogosultsághoz megkövetelt biztosítási vagy helyben lakási idő értelemszerűen rövidebb, mint az öregségi nyugdíj esetében. A rokkantsági ellátáshoz szükséges jogosító idő általában nem több öt évnél. Ennél hosszabb Spanyolországban és Görögországban lehet, ahol kortól (illetve kortól is) függő a rokkantsági ellátáshoz szükséges jogosító idő.

Az öregségi nyugdíjhoz viszonyított alacsonyabb időkövetelmény azonban a biztosításalapú rendszerekben egy pótlólagos követelménnyel egészül ki, miszerint a megrokkanás előtt egy adott időintervallumon belül meghatározott biztosítási idővel kell rendelkezni. Például Olaszországban a megrokkanás előtti öt évben legalább három évet biztosításban kell tölteni. Németországban, ahol a jogosító idő megegyezik öregség és rokkantság esetén, ugyanez a megoldás érvényesül. Franciaországban a megrokkanás előtt 12 hónapon át biztosítottnak kell lenni.

Általános elvként érvényesül, hogy üzemi balesetből és foglalkozási betegségből származó rokkantság esetén nincs jogosító időre vonatkozó követelmény.

A rokkantsági nyugellátások összegének meghatározására alapvető befolyást gyakorol az öregségi nyugdíjformula, természetesen a rokkantság sajátosságainak figyelembevételével. Portugáliában például, ahol egy rokkantsági fokozat van, a rokkantnyugdíj megállapításának módja azonos az öregségivel. Ott, ahol több fokozat van, az ellátások a rokkantság foka szerint differenciálódnak. Azokban az országokban, ahol a teljes rokkantak között különbséget tesznek az érintett magáról való gondoskodása szerint, az a jellemző, hogy gondozási pótlékot fizetnek. Több országban alkalmazott megoldás, hogy az idősebb rokkantak előnyugdíjban részesülnek.

A rokkantak ellátása mellett rehabilitációjukról is gondoskodnak. Általánosnak tekinthető a gyógyászati, különösen a gyógyászati segédeszközök biztosítása. Az országok többségében lehetőség van a szakmai képzésre és átképzésre. Ausztriában és Finnországban a rehabilitációs folyamat megelőzi a rokkantsági nyugdíjazást. Luxemburgban pedig 50 éves korig részt kell venni a rehabilitációban, ellenkező esetben felfüggesztik a nyugdíj folyósítását.

A baleseti kockázat kezelése általában eltér a rokkantságitól. E tekintetben Hollandia és Görögország a kivétel, ahol nincs külön szabályozás. A munkavégzés céljából történő utazás során elszenvedett baleset jellemzően munkahelyi balesetnek számít. Három országban tér el ettől a gyakorlat: Dániában, Nagy-Britanniában és Olaszországban, ahol az utazás során elszenvedett baleset nem, vagy csak speciális esetekben számít üzemi balesetnek. A foglalkozási betegségek meghatározása mindenütt tételesen történik.

Az ellátás megállapításának alapja jellemzően az előző vagy a balesetet megelőző egy év keresete, ami azokban az országokban, ahol biztosítási plafon működik, az általános szabályoknak megfelelően korlátozott.

Az ellátás mértékét függővé teszik a rokkantság mértékétől. Teljes rokkantság esetén a baleseti rokkantsági nyugdíj Svédországban a teljes keresetkiesésnek felel meg, a többi országban ennél kisebb. A konkrét mértékeket általában vagy a nyugdíjformula alapján, vagy meghatározott százalékos mértékben állapítják meg.

Az EU-országokban működő magánnyugdíjrendszerek hosszú idő alatt, eltérő gazdasági, társadalmi körülmények között alakultak ki, aminek hatására rendkívül változatos formákat öltöttek, és az egyes országokban eltérő módon és mértékben egészítik ki az állami nyugdíjakat. Becslések szerint a nyugdíjak mintegy 85-90 százalékát az állami nyugdíjrendszerek, míg 10-15 százalékát a magánnyugdíjrendszerek adják. A magánrendszerek két nagy csoportra oszlanak: a munkahelyi, szakmai rendszerekre és az egyéni megállapodásokon alapuló rendszerekre.

A munkahelyi, szakmai nyugdíjrendszerekben való részvétel önkéntes és kötelező formái egyaránt léteznek. A kötelezésnek is eltérő formái vannak. Így például Franciaországban az országos szakmai kiegészítő nyugdíjrendszerben való részvételt közvetlenül törvény írja elő. Finnországban az állam kötelezi a munkaadókat a vállalati nyugdíjrendszer létrehozására, a munkavállalókat pedig a belépésre. (Emellett mindkét országban vannak önkéntes rendszerek is.) Nagy-Britanniában az állami kiegészítő (jövedelemfüggő) rendszerben akkor kötelező a részvétel, ha a munkavállaló nem tagja egy, az állami nyugdíjrendszerből való kilépésre jogosító magánnyugdíjrendszernek. (Nagy-Britanniában 1975-től bevezették az állami nyugdíjrendszer jövedelemfüggő elemét, és később az állami szerepvállalás csökkentésére irányuló törekvések keretében először a szakmai nyugdíjrendszerekbe, majd az egyéni megállapodásokon alapuló rendszerekbe „engedték ki” a biztosítottakat.) Dániában és Svédországban a munkahelyi kiegészítő rendszerek a kollektív szerződések alapján kötelezők, Belgiumban és Hollandiában részben kötelezők. Belgiumban akkor kötelező a részvétel, ha a vállalati nyugdíjrendszert kollektív szerződéssel hozták létre, vagy az olyan munkavállalónak, aki a rendszer létrehozása után lép be a munkáltatóhoz. Hollandiában a szociális miniszter kötelezővé nyilváníthat egy ágazati rendszert, ha azt az ágazat szociális partnerei kezdeményezik. A vállalati nyugdíjrendszert fenntartó munkáltatók mentesítést kaphatnak a kötelező rendszerben való részvétel alól. A kiegészítő rendszerek teljes önkéntesség alapján Ausztriában, Németországban, Görögországban, Írországban, Luxemburgban, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban működnek.

Forrás: Study on pension schemes of the member states of the European Union. Internal Market Directorate-General.

Négy olyan ország van, ahol a kötelező kiegészítő és az állami nyugdíjrendszer olyan szerves kapcsolatban vannak, hogy egymás működését is korlátozhatják. Dániában, Finnországban és Luxemburgban a kiegészítő nyugdíjrendszerekből származó ellátás korlátozhatja az állami rendszerből származó juttatást. Nagy-Britanniában pedig – ahogy az előzőekben említettük – az állami kiegészítő, jövedelemfüggő rendszerből (SERPS) kiléphetnek azok, akik valamely „elismert” magánnyugdíjrendszer tagjai, illetve tagjaivá lesznek.

A kiegészítő rendszerek általában tőkével fedezett finanszírozási elven működnek (várományfedezeti rendszer vagy befizetésmeghatározott rendszer keretei között.) A kötelező rendszereknél azonban a felosztó-kirovó finanszírozás is előfordul. Franciaországban az országos kiegészítő nyugdíjrendszert felosztó-kirovó elven finanszírozzák. Finnországban a kötelező vállalati rendszerben gazdasági ágazattól függően lehet tőkésítési alapú vagy felosztó-kirovó finanszírozás. Angliában is működnek vállalati rendszerek felosztó-kirovó elven. Azokban az országokban, ahol a közszolgálati alkalmazottak számára kiegészítő nyugdíjrendszert működtetnek, általános a felosztó-kirovó elv alkalmazása. Egyes vállalati nyugdíjrendszereknél az e célra elkülönített tartalékokból is finanszírozhatnak. Korlátozzák azonban a vállalati nyugellátások rezsiköltségek terhére történő folyósítását.

A járulék- és tagdíjfizetésre nincsenek általános szabályok. Ez alól három ország kivétel: Dánia, Finnország és Franciaország. Ezekben az országokban a kötelező kiegészítő rendszereknél törvényben szabályozzák a járulék mértékét.

A munkáltatói nyugdíjrendszerek között az ellátással és a befizetéssel meghatározott rendszerek egyaránt előfordulnak. Az országok többségében az ellátással meghatározott rendszerek, Belgiumban és Dániában általában, Olaszországban pedig az új rendszerek esetében a befizetéssel meghatározott rendszerek a jellemzők. Ausztriában pedig mindkét rendszer gyakori.

A szolgáltatásokat általában nyugdíjpénztárak és életbiztosító-társaságok nyújtják. Emellett – főként a régebbi vállalati rendszereknél még – a vállalati pénztáraknak, a bankoknak és befektetőtársaságoknak is szerepük van a szakmai nyugdíjrendszerek kezelésében.

A felügyeleti és szabályozó funkciókat ellátó szervek rendkívül változatosak: pénzügyminisztérium, gazdasági minisztérium, szociális és egészségügyi minisztérium, fejlesztési minisztérium. Jellemző intézmény a biztosításfelügyelet. Az országok többségében a szabályozás és felügyelet egy intézmény (általában minisztérium) ügykörébe tartozik. Azokban az országokban, ahol sokszínű a szakmai nyugdíjrendszer, ott a szabályozásnál és felügyeletnél is jelentkezik a változatosság. Így például Franciaországban az életbiztosító-társaságok szabályozóhatósága a pénzügyminisztérium, felügyelőhatóságuk a biztosításfelügyeleti bizottság. A kölcsönösségi biztosítási törvény hatálya alá tartozó önsegélyező egyesületek és kölcsönösségi társaságok szabályozása a társadalombiztosítási miniszter hatóköre, felügyelőszervezetük pedig a kölcsönösségi társaságok és önsegélyező intézmények felügyelőbizottsága. A kiegészítő nyugdíjrendszereket a társadalombiztosítási miniszter szabályozza, felügyeletüket pedig a szociális ügyek felügyeletének számvevőszéki irodája látja el.