Igyekeztünk az új nyugdíjak megállapításának folyamatát, illetve annak néhány fontos oldalát bemutatni. Kiemelten tárgyaltuk a keresetek szerepét a nyugdíjak meghatározásában. Ennek kapcsán ismételten hangsúlyozzuk, hogy ezek a kereseti arányok nem általában jellemzik a magyar kereseti viszonyokat, hanem csakis az 1998-ban megállapított saját jogú nyugdíjak számszerű meghatározásához figyelembe vett értékeket tükrözik. A következtetések tehát csakis a vizsgált csoportra érvényesek, teljes keresztmetszeti megítélés ennek alapján nem adható. Minden bizonnyal az érintett korosztályok azon része, amely már korábban kényszerült igénybe venni a korhatárkedvezmények (elő-, korengedményes nyugdíj, egyes nyugdíjszerű szociális ellátások stb.) adta nyugdíjazási lehetőséget, sokkal rosszabbul élte meg a kilencvenes évek változásait, mint a vizsgált csoport. A nyugdíj-megállapítási adatbázis alapján azonban helyzetük megítélése nem képezte (képezhette) elemzésünk tárgyát.

1. A saját jogú nyugdíjakon belül az úgynevezett plafonos bruttó keresetek alakultak a legkedvezőbben, részarányuk a saját jogú nyugdíjakon belül körülbelül 20 százalék, ami – a kettes befogadási szorzót feltételezve – a jövőben várhatóan tovább fog emelkedni. Az 1988–1998 közötti időszakban a bruttó keresetük átlaga végig jóval meghaladta az országos átlagot, és a járulékplafon ellenére meredekebben emelkedett a többiekénél.

2. A bruttó kereseteket tekintve a gazdasági visszaesésből viszonylag a nők kerültek ki legelőnyösebben. A nők havi bruttó átlagkeresete 1994-től azonos nagyságú a férfiakéval, és az átlagos növekedési ütem is magasabb volt, mint az országos nettó átlagkeresetek növekedése.

3. A saját jogú nyugdíjakon belül a rokkantak , ezen belül is a férfiak a kilencvenes évek fő vesztesei: havi bruttó átlagkeresetük 1988-tól egyre jobban elmarad a foglalkoztatottak havi bruttó átlagkeresetétől is. A töredékévi valorizációs kereseti értékek alapján látható, hogy ebben a csoportban a keresetek relatív értéke lényegében az egész vizsgált időszakban csökkent, azaz a rokkantak átlagkeresetének növekedése egyetlen évben sem érte el az országos nettó kereseti indexek értékét. Ebben a csoportban továbbá évről évre csökkent a szolgálati idővel való lefedettségi szint, és a szolgálati időt szerzettek részaránya is monoton csökkenő a vizsgált időszakban (és nemcsak az utolsó években). Reálértékben is ez a csoport szenvedte el a legnagyobb veszteséget (körülbelül 36 százalékot).

4. A nyugdíjak értéke szorosabban kapcsolódik a nettó jellegű keresetekhez, amelyeket a bruttó kereset és a számított (fiktív) adó különbségeként számítottunk ki. Ez a – nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló – félnettó típusú kereseti érték a járulékot is tartalmazza (eltérően a KSH definíciójától), növekedési üteme általában kisebb volt a vizsgált időszakban, mint a bruttó kereseteké. Kivétel az 1994. év, amikor is a nettó keresetek növekedési üteme érezhetően nagyobb volt. A nyugdíjformula esetleges harmonizálásakor megfontolásra ajánljuk, hogy célszerűbb lenne a jelenlegi félnettó jellegű értékek helyett a nyugdíjak megállapításában a – tényleges jövedelmi viszonyokat helyesebben tükröző – (járulékkal korrigált) nettó kereseteket alkalmazni.

5. A nyugdíjalap kiszámításához közvetlenül a nettó keresetek valorizált értékeit használtuk. Rámutattunk, hogy a részlegesen valorizált keresetek alapján megállapított saját jogú nyugdíjak induló értéke 1998-ban átlagosan 15,1 százalékkal alacsonyabb, mint az a teljes valorizáció alkalmazása esetén lehetne. A feltételezésekkel ellentétben a legmagasabb kereseteknél lenne legkevésbé előnyös a teljes valorizáció alkalmazása (körülbelül 4 százalék), és a legalacsonyabb kereseteknél a legmagasabb (körülbelül 22 százalék). E két szélsőség között a minimumok és a degresszió különbözőképpen módosítják a teljes valorizáció nyugdíjnövelő hatásának mértékét.

6. Vizsgáltuk a nyugdíjak jövedelempótló képességének alakulását jövedelemnagyság szerinti bontásban és ellátástípusok szerint. Tulajdonképpen két különböző típusú mutatót elemeztünk: a nyugdíjak értékét hasonlítottuk a beszámítási időszak kereseti átlagát jellemző értékhez (a nyugdíj-megállapítás alapjául szolgáló átlagkereset), illetve a záró keresethez. Véleményünk szerint a két mutató közül a nyugdíj/záró kereset típusú mutató jobb jellemzője a vizsgált fogalomnak, azaz reálisabban mutatja a nyugdíjazást közvetlenül megelőző és az azt követő időszak jövedelmi viszonyának változását.

7. Ellátástípusok szerint elemezve a „helyettesítési ráta” alakulását, azt kell mondani, hogy az öregségi és rokkantsági nyugdíjak között nincs lényeges különbség a vizsgált mutatók alapján, a férfi–nő összehasonlításban viszont az előbbiek mutatója kedvezőbb a férfiak 1994 előtti magasabb keresetei következményeként. Ez az előny különösen a (nyugdíj/záró kereset) típusú mutató esetében nagy mértékű.

8. Jövedelemnagyság szerint is vizsgáltuk a mutatók alakulását. A különböző típusú helyettesítési mutatók 45 ezer forint átlagjövedelem alatt hasonlóan alakultak, e jövedelemhatár fölött viszont alakulásuk ellentétes. Amíg a jövedelem (és a degresszió) növekedésével a nyugdíjátlag és a záró kereset hányadosa stagnált, sőt növekedett, addig a másik két mutató értéke monoton csökkent. A nyugdíj/nyugdíjalap típusú mutató értéke közel 96-98 százalékról a legmagasabb kereseti tartományban mindössze 45-53 százalékra csökkent, ugyanakkor a nyugdíj/záró kereset típusú mutató értéke 66 százalékról 70 százalékra növekedett, azaz a kereset növekedése nem csökkentette értékét. A mutatók értékeinek nagymértékű különbsége és teljesen eltérő irányú alakulása arra figyelmeztet, hogy az egyedi esetek mellett a megállapítási rendszer egyes paramétereinek nem eléggé átgondolt változtatása nem kívánt viszonyokhoz vezethet. Éppen ezért a nyugdíjformula esetleges újragondolásakor, korrekciója esetében ezekre a szempontokra kitüntetett figyelmet kell fordítani.

9. A nyugdíjak és a keresetdinamika közötti összefüggést vizsgálva, arra kell rámutatni, hogy megállapítható sztochasztikus kapcsolat a két ismérv között, ez azonban nem lineáris. A vizsgált időszakot továbbá az jellemzi, hogy az 1998-ban nyugdíjazottak átlagos relatív keresetváltozása (19,6 százalék) alacsonyabb a foglalkoztatottak hasonló mutatójánál (20,5 százalék). Az adatok alapján kimutatható, hogy az „alulvalorizáltság” annak kedvez, akinek magasabb a keresetdinamikája. Legmagasabb a keresetdinamikája az úgynevezett plafonos nyugdíjaknak (23,1 százalék), valamint a női nyugdíjasoknak (21,2 százalék). Ez utóbbi csoporton belül még a női rokkantak dinamikája (20,9) is magasabb az országos átlagnál. Egyértelműen megállapítható továbbá, hogy a vizsgált csoportok közül az 1998. évi férfi rokkantnyugdíj-megállapítások keresetdinamikai jellemzői a legrosszabbak (17,4 százalék).

10. Az átlagkereset nagysága szerint vizsgálva a saját jogú nyugdíjak keresetdinamikai jellemzőjét, azt láthatjuk, hogy a vélekedésekkel ellentétben a legkisebb átlagkereseti sávhoz (10 ezer forint alatt) a legnagyobb, a legmagasabb átlagkeresetekhez (80 ezer forint felett) pedig a legalacsonyabb dinamika tartozik. A döntően minimumos nyugdíjakat tartalmazó 15-20 ezer forintos sáv dinamikai jellemzője is minimum közeli. Az átlagos relatív változás egységesen magas (21-22 százalék) a 40–65 ezer forint jövedelmi sávban, ahová a saját jogú nyugdíjak közel 30 százaléka tartozik. Ez az az intervallum, ahol a keresetek dinamikusan nőttek, és a plafon visszafogó hatása még kevéssé korlátozta a növekedést. Összességében az alapsokaság kereseti idősorainak tendenciája növekvő, csupán az esetek 1,1 százalékában következett be abszolút csökkenés 1988 és 1998 között.