A 20. század eleje a kötelező társadalombiztosítás, ezen belül a nyugdíjbiztosítás születésének ideje Európa-szerte. Magyarország az egészségügyi biztosítást harmadikként vezette be a kontinensen, a nyugdíjbiztosítást azonban viszonylag későn. A társadalombiztosítás az ipari forradalom „terméke”. A falvakból tömegesen városokba költöző emberek korábbi egyensúlyokat bontottak meg, nyomoruk, perspektívátlanságuk enyhítése állami, illetve államilag szervezett segítséget kívánt. Mindezt fölerősítették az I. világháború következményei. Az 1929-től életbe lépett hazai nyugdíjtörvényt, annak indoklását, a miniszteri expozét, a vitákat és háttérszámításokat bemutató forrásmű egyértelművé teszi a törvény bevezetésének motivációit: „Mint hatékony társadalmi gyógytényezőnek általánosan elismert volta, számos európai állam törvényhozását az öregségi, illetőleg rokkantsági biztosításnak törvényerőre emelésére késztette... A társadalom erősítése... elsősorban az állam érdeke és feladata... a dekomponáló erőkkel szemben sikerrel csak akkor mérkőzhetik, ha megelőzi... támogatja a közösség elvét képviselő, szolidarizmus jegyében fogant szociális intézményeket...” [ Kovrig–Frisch (1928) 1–4. o.]

A konszenzus nehezen jött létre. A munkáltatóknak el kellett fogadniuk a többletterheket, a munkavállalók képviselőinek egymással és a lehetőségekkel kellett kiegyezni, az államnak pedig tartós kötelezettséget vállalva kézbe kellett vennie a szabályozást. A munkáltatók joggal hivatkoztak a vesztett háború miatti nehézségekre, bevezetését korainak tartották. A munkavállalók képviselői elsősorban egyes rétegek (például a mezőgazdasági népesség) kimaradását nehezményezték, valamint az ellátások alacsony színvonalát. A többség azonban mindkét részről támogatta a törvényt, amely végül is paktum eredményeként született meg: a munkáltatók azzal a feltétellel egyeztek bele az öregségi biztosításba, ha arra a munkanélküliségi biztosítás helyett kerül sor; csak azt a legkisebb terhet róják a termelésre, amely a mérsékelt szolgáltatások fedezéséhez elengedhetetlen. „. . Megvalósításával dokumentálhatjuk a külföld előtt – amely a demokráciát követeli –, hogy igenis van egy cselekvő demokrácia Magyarországon...” [ Kovrig–Frisch (1928).]

Mi is a „társadalombiztosítás”? Mint minden új rendszer, kereste a helyét, próbálta megfogalmazni önmagát. Hatalmas nemzetközi irodalma keletkezett. Vita folyt arról, hogy biztosítás-e egyáltalán, önálló tudomány- és jogág-e, vagy sem, mi a viszonya a magánbiztosításhoz és mi a szegénygondozáshoz, a caritashoz. Mindezek nálunk is jellemzőek, talán Ember György definíciója a legteljesebb: „...Társadalombiztosítás alatt olyan intézményt fogunk érteni, amely a biztosítás eszméjéből kiindulva és ennek felhasználásával, rendszerint állami felügyelet mellett vagy az állam szervei által kényszerű formában végrehajtva, a társadalom egészére vagy legalább ennek több csoportjára kiterjed, és a társadalmi béke érdekében az élet személyi vonatkozású káresélyeivel szemben a biztosítás alapelvén – vagyis a szolgáltatásért azonos ellenszolgáltatás gondolatán – túlmenő védelmet is nyújthat... Egy adott társadalombiztosítási rendszer természetét pedig az a körülmény szabja meg, hogy benne a biztosítási (individualis), vagy az ellátási (kollektív) alapelv játssza-e a fontosabb szerepet...” [ Ember (1944) 14. o.]

1. 1. A törvény leglényegesebb vonásai

Már korábban is megalakultak a munkások egyes csoportjai számára a nyugdíjpénztárak (bányatárspénztárak stb.), a magánalkalmazottak részére pedig több vállalati nyugdíjpénztár működött. Ezek azonban egy-egy munkáltatóhoz vagy szakmacsoporthoz kötődtek, és önkéntesek voltak. Az 1929-ben bevezetett nyugdíjtörvény viszont – a munkásokat és a magánalkalmazottakat egy törvénybe vonva – kötelezővé és átfogóvá tette a nyugdíjbiztosítást.

a) A biztosítottak köre. A kötelező nyugdíjbiztosítás kiterjedt az összes munkásra és az évi 6000 pengőnél nem nagyobb jövedelmű magánalkalmazottakra. Az ennél többet keresők önkéntes biztosítást köthettek (vagy elismert vállalati nyugdíjpénztár tagjai lehettek). A KSH által végrehajtott teljes körű felmérés szerint a magánalkalmazottak több mint 90 százalékát érintette e nyugdíjtörvény.

Nem terjedt ki a jogszabály az iparosokra-kereskedőkre (ez más országokban sem volt jellemző). Ennek fő oka e réteg heterogenitása és az egységes vélemény hiánya. Önkéntes biztosítást viszont az átlépés-folyamatosság érdekében (munkásból lett iparos vagy fordítva) lehetett kötni. Más európai országokhoz hasonlóan a törvény nem vonatkozott a mezőgazdasági népességre sem. Sajátos megoldás született a több mint százezer házicseléd számára. A törvény szerint vonatkozott rájuk a kötelező biztosítás, de hatályba léptetését ekkor felfüggesztették.

b) A nyugdíj feltétele. Az öregségié azonos a két érintett kör számára: a 65. életév mint korhatár, valamint legalább 400 heti (8 évi) biztosítás (járulékfizetés).

A két csoport között különbözött viszont a rokkantnyugdíj feltétele. Legalább 200 hét biztosítási idő kellett, és

– az a munkás számított rokkantnak, aki egészségének megromlása, testi fogyatkozása miatt képtelenné vált megkeresni a hasonló képzettségű-gyakorlatú munkás átlagos keresetének egyharmadát (a kétharmad tehát már ekkor megjelenik, de keresetkiesésként);

– az a magánalkalmazott számított rokkantnak, aki hivatásbeli foglalkozása körében képtelenné vált a „hasonló” kereset felét megkeresni.

Különbözött a munkások és a magánalkalmazottak részére az özvegyi és árvaellátás is. A munkás özvegye csak akkor kaphatott járadékot, ha rokkant volt vagy 65. évét betöltötte, a magánalkalmazott özvegye viszont korára és egészségi állapotára tekintet nélkül jogosult volt rá. A munkás árvája 15, ha tanult 17 éves koráig, a magánalkalmazotté megkötés nélkül 18. életévéig kapott ellátást.

Az eltéréseket azzal indokolták, hogy ha az alkalmazottak ellátását csökkentették volna a munkások ellátásának színvonalára, akkor külföldi példákra hivatkozva kifogásolható lett volna annak alacsony szintje, ha viszont a munkásokét emelnék fel, a járulékot is növelni kellene. (Az eltérő ellátási szinthez eltérő járulékmérték is kapcsolódott.)

c) Az ellátások fedezete. A munkáltatói terhek mérséklése érdekében a számított járulékokból a munkások esetében 0,5, a magánalkalmazottak esetében 0,8 százalékot az állam átvállalt; a dologi kiadásokhoz pedig évi 1 millió pengővel hozzájárult.

A munkásokat és alkalmazottakat úgynevezett napi, illetve havi bérosztályba sorolták (12 munkás és 8 alkalmazotti osztály volt), és a járulékfizetést ehhez illesztették. A munkások nyugdíjjáruléka 3,5 százalék, az alkalmazottaké 4,3 százalék volt, ezt a munkáltatók a betegségbiztosítással együtt fizették oly módon, hogy felét a munkavállalók béréből levonták. A bevételkalkulációhoz közel 700 ezer fős taglétszámmal számoltak.

d) Az öregségi és rokkantsági járadék két részből állt: törzsjáradékból (összege évi 120 pengő) és úgynevezett fokozódó járadékrészből, ami a befizetett járadéktömeg 24 százaléka volt a munkások és 19 százaléka az alkalmazottak esetében. A törzsjáradék a munkások átlagkeresetének 8, az alkalmazottakénak 5 százalékát tette ki. A nyugdíjat úgy kalkulálták, hogy 40 évi járulékfizetés esetén átlagkeresetű munkás és alkalmazott számára egyaránt az átlagkereset fele legyen. (Alacsonyabb kereset mellett 50 százaléknál több, magas kereset mellett pedig kevesebb a nyugdíj.) Az özvegyi járadék pedig 50, az árvajáradék 30 (félárva 15) százaléka annak a járadéknak, amelyre a meghalt jogosult lett volna (felső korlát az elhunyt járadéka).

Az előterjesztők tudták, hogy ez a mérték még az alapvető szükségleteket sem fedezi, de hozzátették, hogy a sokkal kedvezőbb gazdasági helyzetben lévő országok sem tudnak lényegesen magasabb járadékot biztosítani.

e) A nyugdíjrendszer jellege. A magyar nyugdíjrendszer, mint a hasonló, induló nyugdíjrendszert működtető országokban, várományfedezeti elven alapult. Mivel hosszú időn át a rendszer tartalékgyűjtő volt, a törvény fontos részét alkotta a tartalékok kezelésének szabályozása:

– a biztonság szavatolása (fix kamatozású állami, önkormányzati kötvényekbe való helyezés),

– gazdaságpolitikai célok előtérbe helyezése (az állam meghatározott célra hitelként igénybe vehette, például vasúti kötvény, exporthitel céljára stb.),

– társadalompolitikai célok követése (szociális beruházások, csatorna-, munkás családiház-építés stb.),

– tiltotta a befektetést külföldi államok jegybankjainak kölcsönkötvényeibe, részvényeibe,

– előírta, hogy a járuléktartalék-vagyon egy részét magyar államadóssági kölcsönkötvényekbe kell elhelyezni.

A befolyt járulékokat a következőképpen kellett felosztani:

– 4 százalék öregségi stb. biztosítási igazgatási alap javára;

– 6 százalék egészségvédő és gyógyító eljárási alap javára;

– 90 százalék járuléktartalék-alapokra.

A járuléktartalék-alap legfeljebb 20 százalékát lehetett szociális beruházásokra fordítani (az egészségbiztosítással közösen kórházak, szanatóriumok építésére).

1. 2. A társadalombiztosítási nyugdíjrendszer szervezeti felépítése, kapcsolata más rendszerekkel

Az öregségi és más korábbi egészségbiztosítási ág összekapcsolása úgy történt, hogy bár külön-külön jogszabály vonatkozott rájuk, de az ügyviteli teendőket egyazon szervezet látta el. Így nem volt szükség új székházra, komolyabb plusz dologi kiadásra; a munkaadóknak egyetlen nyomtatványon kellett jelenteniük, a járulékokat összevonva, egyidejűleg róhatták ki (a szétválasztás utólag történt). Mindezzel jelentős összeget lehetett megtakarítani.

A nyugdíjrendszer intézményei önkormányzati alapon működtek, közgyűlése, igazgatósága, bizottságai 50-50 százalékban a munkaadók és munkavállalók küldötteiből álltak. Szavazategyenlőség esetén a kormányt képviselő elnök döntött. Felügyeletét a belügyminiszter látta el. A munkások biztosítási teendőit az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI ) végezte (törvény utalta feladatai közé a bányanyugbér-biztosítást is), a magánalkalmazottakét a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI).

Az OTI lett Magyarország legnagyobb biztosítóintézete, körülbelül 250 ezer munkáltatóval állt kapcsolatban. Tagjainak száma a betegbiztosításban több mint 900 ezer, az öregségi stb. biztosításban pedig közel 650 ezer fő volt. Vagyona ugyan 1940-ben megközelítette a 240 millió pengőt, pénzügyi helyzetét mégis nehéznek lehetett mondani: a kirótt járulékok körülbelül 10 százalékának befizetése ugyanis rendszeresen elmaradt, és a munkáltatók nagy száma miatt ügyviteli költségei is a legmagasabbak voltak. A bányanyugbér-biztosítás a nagy biztosítási kockázat miatt nemzetközileg is a legtöbb problémát hordozó ág. Más országokban nagyobb volt e körben az állami támogatás, és kedvezőbb volt a bányászok járadéka.

A MABI tagjainak száma a betegbiztosításban 117 ezer fő, az öregségi stb. biztosításban pedig körülbelül 111 ezer fő volt. Vagyona 1940-ben 112 millió pengőt tett ki, a járulékfizetési fegyelem itt jobban alakult, és az ügyviteli költség aránya is kedvezőbb volt.

Rendezni kellett a vállalati nyugdíjpénztárakkal való kapcsolatot (tagjai csak rendszeres jövedelmű magánalkalmazottak lehettek). Elismertetésük feltétele az volt, hogy a népjóléti és munkaügyi miniszter alapszabályukat jóváhagyja és felügyelje működésüket. A törvény járulékukat nem szabályozta, de a munkáltatónak legalább olyan összeget kellett lerónia, mint amennyit a tagok fizettek. A nyugdíj összege pedig legalább akkora, mint a kötelező rendszerben. A részvételt nem kötötték jövedelemhatárhoz, de a nyugdíjmegállapítás felső korlátja évi 12 ezer pengő kereset volt.

E pénztárak alig magasabb járulék mellett jobb szolgáltatásokat ígértek, de várakozási idejük hosszabb volt (10 év), bevételeiket a vállalati dotáció is növelte, egészségvédelemre nem költöttek. Állami garancia azonban nem vonatkozott rájuk. „... A váromány realizálása nem minden esetben bizonyos...” [ Kovrig–Frisch (1928).] 1939-ben 88 elismert vállalati nyugdíjpénztár volt, ebből 33 pénzintézeti, taglétszámuk 17,5 ezer fő. Vagyonuk több mint 250 millió pengő.

Végül az állami és közszolgálati alkalmazottakra – akik betegség esetén legalább 6 hónapig kapták illetményeiket, és munkaadójuktól nyugellátásban részesültek – nem terjedt ki a társadalombiztosítási kötelezettség. Nyugellátásukat az 1913. évi LXV. törvény alapozta meg. Kedvezményezettségük a megállapítási lehetőségben is, de főként az járadékfeltételekben és -összegben mutatkozott meg: korábban mehettek nyugdíjba, 10 év után keresetük 40 százalékát kapták, 40 év után pedig elérhették a 100 százalékot. Finanszírozása lényegében felosztó-kirovó volt, de az ellátásokat a költségvetésből fizették, a „munkáltató” nem fizetett járulékot. Az alkalmazottak előbb 1, később 1,5 százalék betegsegélyezési járulékot fizettek, a tisztviselők nyugdíjjáruléka 2 százalék, az altiszteké és szolgáké 1 százalék volt.

^[6] A cikk Szabó Sándorné A társadalombiztosítási nyugdíjrendszer története című, az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság számára készült – sokszorosított – tanulmányának felhasználásával készült.

Szabó Sándorné Csemniczki Katalin közgazdász

Előző	Fel	Következő
FüGGELÉK	Tartalom	2. VÁLTOZÁSOK, VITÁK A TB-NYUGDÍJRENDSZERBEN 1929–1945 KÖZÖTT