A nyugdíjpénztári piac mai állapotának kialakulása nem tekinthető függetlennek attól, hogy a nyugdíjreformmal kapcsolatban meglehetősen nagy volt, sőt talán még ma is nagy a tájékozatlanság mind a munkavállalók, mind a munkáltatók körében. A tájékoztatás hiányosságai miatt az érintettekben igen sok bizonytalanság halmozódott fel, amit a piac bizony igen hamar felismert, és a maga érdekeinek érvényesítése érdekében meglehetősen sikeresen manipulált is.

A bizonytalanság egyik forrása az, hogy a nyugdíjhoz, illetve a nyugdíjrendszerhez kapcsolódó fogalmak maguk sem világosak. Társadalombiztosítás, nyugdíjbiztosítás, önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, magánnyugdíjpénztár s ezekhez hasonló sok szó és kifejezés az utóbbi években naponta akár többször is elhangzott a rádióban, televízióban, olvashattuk újságban, reklámokon, tájékoztató füzetekben. De be kell ismerni, hogy sokan mégsem tudják ezek pontos jelentését. És még kevesebb azok száma, akik pontosan tudták, mi is az, ami a sok információból éppen rájuk vonatkozik, amiben nekik maguknak kell dönteniük, vagy éppen segítséget kérniük a döntéseikhez. Pedig ahhoz, hogy minden érdekelt dönthessen az őt személyesen érintő kérdésekben, mindenekelőtt ismeretekre és pontos információkra van szükség.

A nyugdíjreform által generált szükséges döntések meghozatalához valamilyen szinten az érintetteknek át kellett vagy át kellett volna gondolniuk saját nyugdíjaikra vonatkozó várakozásaikat, s mindazokat a lehetőségeket, amelyeket az új rendszer számukra felkínált. Ez az átgondolás azonban sok egyén, de ugyanígy a munkáltatók esetében is részben vagy teljes egészében elmaradt. Így inkább a piaci erővonalak mentén vagy éppen a vakszerencse alapján csapódtak a tagok vagy munkáltatóik az egyes pénztárakhoz. Csak kivételnek számító esetekben döntöttek tudatosan az érintettek az egyes konkrét pénztárakhoz való csatlakozásról.

A magyar nyugdíjreform folyamatában az egyik, s lehet, hogy a legnagyobb hiba az volt, hogy a mindenkori kormányzat, vagy mondjuk úgy, hogy az állam, valójában elmulasztotta tájékoztatási kötelezettségét. Több kísérlet volt megfelelő szintű tájékoztató kampányok megszervezésére, s ehhez többféle céltámogatás is rendelkezésre állt. Mégis vagy erőtlenek, következésképp eredménytelenek voltak ezek a kampányok, vagy egyszerűen a fáradságos, néhol öncélúvá vált tenderezés szintjén maradtak a kezdeményezések. Miközben az idő múlt, s a törvény szabta határidők sorra beteltek, a nyugdíj biztosításában érdekelt állampolgárok bizony magukra maradtak a problémáikkal. Sőt, a nem igazán egységes kormányzati akarat csak fokozta a társadalmi bizonytalanságot. A politikai érdekek által összekavart szempontok egyre kevésbé tették hitelessé az egyébként is bizalmatlansággal átszőtt nyugdíjreform folyamatát. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a társadalmi szintű kommunikáció éppen azért nem volt megfelelő, mert a mindenkori hatalmi erőviszonyok szerint folytonosan változott az a cél, amit a kommunikációnak kellett volna közvetítenie. Nem volt nyilvánvaló még az sem, hogy akarja-e, vagy éppen nem is akarja a kormányzat, hogy tényleg sikeres legyen a nyugdíjreform.

Természetesen a nyugdíjpénztárak igen hamar felismerték a tájékoztatásban rejlő lehetőségeket, és éppen a szükséges tisztánlátáshoz próbáltak segítséget adni az általuk kiadott tájékoztatók. Ezeknek a tájékoztatóknak a színvonala azonban meglehetősen különböző volt, hiszen nem kevés pénzre volt szüksége annak a pénztárnak, amelyik marketingszempontból is jól célzó, ugyanakkor szakmailag igényes anyagokkal kívánta elkápráztatni leendő tagjait. Ez volt az első pont, ahol az egyes pénztárak esélyegyenlőtlensége egyre nyilvánvalóbbá vált: a propagandaanyagok elkészítésében, eljuttatásában a lehetséges pénztártagokhoz a banki-biztosítói hátterű pénztárak szinte behozhatatlan előnyre tettek szert. Vagyis ezek a pénztárak töltötték be végül az információs űrt, amelynek betöltése nélkül a döntéskényszerben lévő tagok igen nagy bajban lettek volna.

A kérdés csak az, hogy ha a szükséges mélységű tájékoztatás, a kérdés természetéből következően, az állam részéről, központilag megtörténik, akkor milyen eséllyel indulhattak volna a kisebb, mindenekelőtt a munkáltatói hátterű pénztárak A mai koncentráció gazdasági szükségszerűsége akkor lenne bizonyítva, ha egyforma eséllyel indulhattak volna a piaci elven és a nem piaci elven szerveződő nyugdíjpénztárak. Így azonban csak a magas koncentráció tényét állapíthatjuk meg, de nem tudjuk, hogy nem alakulhatott volna-e ki egy hatékonyabb tagi érdekvédelmet megvalósító intézményi struktúra, ha minden érintett fél tisztában van a nyugdíjpénztári rendszer lehetőségeivel.